Zilahy Lajos: A holt város, Apám, Életem, Régi emberek

Zilahy Lajos:

A holt város

Emlékeimnek dermedt holdfényébenű
Egy város alszik holtan, feketén.
Akáca ciprus, régi tornya ében, –
Beteg szívemmel arra járok én.

Kit betemetett hamu, tűz és láva,
Pompéji vagy, múltam holt városa,
Romokban állasz, bús üszökké válva
És nem támadsz fel nékem már soha.

De én az emlék csillagútján
Szegény Szalontám visszajárok hozzád,
Mert te voltál a bölcső és a sír,
Az ifjúság, a hatalom, az ország.

II.

Tíz éve jártam itt utószor. Évek
Szeges korbácsa űzött, kergetett.
Most visszajöttem, lelkem erre tévedt
S kerülgetem az alvó kerteket.

Ez itt az iskola. Öreg harangláb
Kis tört harangot altat ereszén.
Ó élet, hogyha egyszer visszaadnád
E harang szavát iskola delén!

Kaviccsal dobom meg az alvó csengőt,
Így ébresztek egy tűnt melódiát,
A tűnt hangokban sok halott esztendőt,
Mikor itt voltam egykor kisdiák.

A csengő szól! Kapom hát nagy sietve
Hat összefirkált rongyos könyvemet,
– Ó hagyjatok meg játékos hitembe’, –
Az iskola! Ó várjatok… megyek!

III.

Most újra itt vagyok az iskolába’,
Komoran áll a nagy katedra,
A falakon sok színes ábra,
Zsiráf, oroszlán, medve, zebra.

Ott áll a háromlábú állvány
És rajta lóg a tarka térkép.
(Kongutovicz festette sárgán,
Tíz milljomod talán a lépték.)

Mit nézel unva, gyötrelemmel?
Fülledt, unalmas, zord tanóra –
Béklyóba zárt szegény kis ember
Szorongva vársz a csengőszóra.

Állj fel. És mintha dalt szavalnál,
Amit a szív és lélek szárnya vitt,
Felelj, felelj, – ó csoda dal száll –
Dalold el szép határait.

Hallod? Mi ez? A csengőt vártad
S nagy vészharangok konganak,
Tolongnak hangok, arcok, árnyak
S a mennyezet is rádszakad!

A szíveken sikoly gyalul,
Egy kis diák a földre ejti térdét
S borzadva látod: lángra gyúl
És pernye lesz a térkép!

IV.

Futok a holt utcákon, mint az őrült,
Megzörgetek egy csukott ablakot.
A fal tövén a vad muhar kizöldült, –
Itt átkozott és bús család lakott.

Erőtlen kezem reszket a kilincsen,
Nyikordul, – ó e hangot ismerem –
A tág verandán mostan senki sincsen
S holdfényben áll az ebédlő terem.

Ajtókra rontok, régi bezárt szobákra
Hol mindenütt e síri fény ragyog
És sírva rogyok egy-egy dohos ágyra,
Ébredjetek halottak: én vagyok!

A nádas érben zümmögtek a békák,
A csonka bástya barna omladékát
Arany fátyollal takarta a hold.

Bocskai hajdan erre lovagolt
S ölébe’ tartva zengő tamburáját,
Egy vén szobában itt Arany dalolt.

Lovassy Lászlót ez a sírkert várta
S veres kastélya verandáján állva
Itt nézett messze komoran Tisza.

Mi kálvinhitű komoly kisdiákok
Itt énekeltük fel a csillagokba:
«Te benned bíztunk eleitől fogva.»

E város volt a vágy, az ifjúság
És holt apáink drága virtusát
Szép szüreteken mi is újra kezdtük.

E város volt az első szerelem,
Az első bánat őszi reggelen,
Az első csók, az első elbukás.

Emlékezem a lombok halk zaájára.
És estetájt a harangok szavára.
Gyomverte sírban itt alszik apám –

Minden kapuját, kövét ismerem,
E város, melynek gyermeke vagyok
Ó, minden messzeségen átragyog!

Fáradt szívemben újra fény rezeg,
Ezer emlékkel hív, kiált a város,
A marsok útja arra holdvilágos –

S azért, mi űzött életemben szép volt
Boruljon rám e méla hajdú égbolt,
Ha homlokomat szent porába ejtem.

Zilahy Lajos:

Apám

Múlik, lebeg és száll az idő lassan,
Csendben a harminc felé ballagok.

Ó holt apám, ha rád emlékezem,
E férfikorral kisfiú vagyok!

Azt hittem akkor, velem jössz majd mindig,
Erős, nagy kezed fogja a kezem

És vezetsz messzi városokba majd,
Síni, örülni új szépségeken.

Mint hajdanán… Utcák és furcsa házak,
Ó mennyi arc és mennyi sok kalap!

Dülledt szemekkel, rejtett bús ököllel
Zúg és rohan az emberáradat.

Te jó erősen fogod a kezem
És mutogatsz és mindig magyarázol:

Nézd kis fiam… e nagy sötét kocsi
Zengő kereke kisgyereket gázol.

Vigyázz… Ó nem tudom már merre és mikor
De elengedted, jaj, a kezemet!

Azóta itt maradtam egyedül,
A szám ijedten sírásra remeg, –

Hol van egy kéz, mit újra megfoghatnék,
Hová vezet e zajló, messzi út,

Hol van a rendőr, aki elvezetne,
Hozzád vezetne tévedt kisfiút?

Ó hallod-e a messzi, bús csillagról,
Ahol csibukra gyújtasz estelen,

Hogy túl a csenden, emlékek ködén túl,
Egy életen túl, messze idelenn

Elnyűtt gyerekcipőkben, – arca már
Egy férfi arca, – szeme mély, riadt,

Egyre halkabban, egyre messzebb
Felsír utánad régi kisfiad.

Zilahy Lajos:

Életem

Ha rám is rámvirrad a reggel,
Nem sietek, nem kell sietnem, –
Újult erővel, újult kedvvel
Énnekem nincsen hová mennem.
Vágyak utáni vándorlásban
Térdig kopott el már a lábam,
Mint a mesében, jaj szegénynek,
Az egyszeri vándorlegénynek.

Délben, ha mindenki pihen
S a tornyok mind delet zenélnek,
Nékem nem terít senki sem
És nincsen íze az ebédnek,
Nincs kedves kézzel odacsent
Virágszál asztalkendőm mellett,
– Fekte tálcán hoz a csend
Színültig tellett üröm kelyhet.

Nem gyújtok lámpát soha este,
A bús homályba, mint egy ódon
Kifakult, nyűtt setét köpenybe
Borzongva, fázva burkolózom.
Nem kérdezem: tavasz mikor lesz?
Csak ülök, ülök, várok és
Szívem kelyhében, mint a borszesz
Kék lánggal ég a szenvedés.

Zilahy Lajos: