Benedek Elek: Öcsike-történetek 3.

Az újmódi spongya

Édes nagyapókám, réges régen, amikor én még elemista voltam – van annak legalább is egy esztendeje –, történt, hogy a tanító néni egy szép napon kelkáposzta formájú táblatörlővel állított be az osztályba.
    - Gyerekek, figyeljetek ide – kezdé az órát a tanító néni. – Íme egy újmódi spongya! Ezt nem a tengerből halászták ki, nem ám! Ez bizony az erdőben termett. Hogyhogy? – kérdezitek ti. – Úgy – felelem én –, hogy a szarvasok az erdőben tanyáznak, márpedig ez a táblatörlő szarvasbőrből készült, mégpedig olyanformán, hogy a szarvasbőrt szeletekre szabdalják, összegombolyítják, s nedvesítés nélkül is le lehet törölni vele az írást a tábláról.
    Hiszen letörölni bezzeg hogy le lehetett törölni ezzel az újmódi spongyával a táblát, nedvesítés nélkül, de hát végre is a krétapor összegyűlt benne s csak egy kicsit össze kellett nyomni, csakúgy szállt ki belőle a krétapor! Egyszer pláne valóságos füstfelhő támadt az osztályban, amikor a felvigyázó nagy mérgében azt dobta a Majmonidesz Misi és Csacsinkovics Zebulon felé, akik valami csacsi-majomságon összekülönböztek és hajbakaptak. Hiszen ha fejbe találja é s jól megprüsszögteti őket – üsse kő, de tüszköltünk valamennyien a krétaportól, mely szerteszét szállongott.
    Ez a felvigyázó már rég a begyembe volt, mert minden semmiségért felírta a fiúkat, engem is jónéhányszor.
    - No, megállj! – gondoltam magamban –, csak komiszkodjál tovább, mert már megvan a „nadselű” gondolatom, csak végre kell hajtani. Nálam mindig hamar megy az, amint azt már nagyapóka több rendben tapasztalhatta. Egy tízperces szünet alatt alaposan telehintettem a törlőt krétaporral, amint a fiúk bejöttek, szándékosan nagyot tüsszentettem, mégpedig többször egymás után.
    - Hallod-e, Öcsi, ha még egyet tüsszentesz, rögtön felírlak!
Hiszen egyéb se kellett nekem! Még nagyobbat tüsszentettem, mire a felvigyázó írni kezdte a nevemet. – Hát csak írjad – mondom magamban –, s abban a pillanatban már repült is feléje a krétaporral megterhelt törlő. Nagyapókám, lelkem, már meggyőződött arról több rendben, ugye, hogy amit én célba veszek, azt én nemigen hibázom el. Nos, most sem hibáztam el a felvigyázó fejét, gyönyörű kelkáposztafejjé varázsolódott a feje, ami krétapor a törlőben volt az mind az ő orrába meg a szájába szállt. Igaz, hogy a tanító néni ottmarasztott papírgaluskára ezért a „nadserű” gondolatért, de megért ez száz papírgaluskát is, mert jobbra-balra dűltek a fiúk a kacagástól, s végre is a tanító néni kénytelen volt kibocsátani az egész osztályt az udvarra, amíg jól kikacagják és kitüsszögik magukat.
    Ui. Szinte elfelejtettem megírni, hogy a felvigyázó leköszönt az állásáról, de hiába, mert mi egész esztendőn át így köszöntöttük: Hápci, hápci, hápci!