vitéz Somogyváry Gyula: Roham után
A drótsövénynek tépett roncsain
zizegve, halkan, nótát kezd a szél…
Az ágyúk, mint a láncravert kutyák
elnémultak. A zaj elhallgatott.
S véres holtait kint a sziklán hagyva,
a bersaglieri-század megfutott…
S a drótsövénynek tépett roncsain
zokog, zizeg, panaszkodik a szél…
Új fojt a füst… gőzölgő emberpára…
s a szürke sziklán barna vérnyomok.
Csak nézünk szótlan, fáradtan, meredten
és nyújtóznak a puskák, szuronyok.
Ránknéz a nap. Véresen visszanéz
s merül, merül az ég alján a vérbe…
– Mit bámulsz rajtunk? Magyar munka volt:
egy sem jutott az árkainkba élve! –
A drótsövénynek tépett roncsain
meg egyre sír és nyöszörög a szél…
A fejem kábult, halántékom lüktet,
agyamban béna minden gondolat
s valami nagy, nagy nyugalom
és égigszálló szent bizakodás
gomolyog most az alkonyég alatt…
Fáradt vagyok. A fejem ég és kábult.
S olyan jó ez az ernyedt nyugalom!
Reám borulnak halk alkonyi párák
s elomlok lágyan és hallgatagon.
Fekszem egy zúzott kőhalom tövén
és hallgatom a szívem: hogy dobog…
Este van… este… otthon most harangszót
zengenek békés, szelíd templomok…
Egy homokzsákból szitál a homok,
a páncéllőrés bután reám mered,
olyan jó volna kicsit aludni,
de nem lehet, aludni nem lehet…
S a drótsövénynek tépett roncsain
unott nótákat dudorász a szél…
Fáradt vagyok. És oly nehéz a pillám,
szemem nagy messze, semmiségbe néz
s most valahol egy véres sebesült
felkiáltott, hogy:
– Jaj, szanitéz! –
S a drótsövénynek tépett roncsain
zörögve, sírva nyargal át a szél…
1916