Reményik Sándor: Álmodsz e róla

(Sorok az özvegy férfihez)

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindig könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív?
Álmodsz-e róla, mondd?

Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted.
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfi módra kell.
S boldog voltál és boldog volt veled – –
Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet.
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott,
S a pókfonálon csillogott a harmat,
S ezüstrezgéssel reszketett a dér;
Te tudhattad talán csak – egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt – neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentően kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele…
Osztozkodtam én is, ó igaz,
De csak kivételes, nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem én nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem
Mint pók a fonalat –
Helyette – róla szőtt álmaimat.

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bős fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet –
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri képeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer hát!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok –
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullani!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!