Honti László: Lukács és Péter

Cseri Lukács jómódú gazda Göncölszekérkarcsán. Van neki vagy hatvan hold földje, egy fia, egy leánya, egy régi csúza és egy házsártos felesége.

    A hatvan hold földjével, fiával, leányával, de még a rettentően fájdalmas csúzos nyavalyájával sincs neki annyi baja, mint házsártos feleségével, Örzsével.

    Hej, pedig micsoda derék, jóravaló fehérszemély volt Örzse néni Erzsike korában, megtudná mondani mindenki, aki akkor Cseri urammal fiatal volt; szerencsés is volt, hogy megkaphatta.

    Egyszer – van már vagy 7–8 éve – beteg lett az asszony. Dunyhák, vánkosok között bevitték Szerdahelyre;ott az orvos alaposan megvizsgálta; azt mondta, hogy nincs itt semmiféle különös nagyobb baj, csakhogy ideges az asszony. Cseri Lukács kifizette a taksát, felrakta az asszonyt a kocsira, indult hazafelé.

    Az asszony meg akarta állíttatni a kocsit a patika előtt, de Cseri uram nem engedte. „Azt mondta az orvos, nincs neked semmi különös bajod. A szamár nem tudta, hogy paraszt gazdának a felesége vagy, még azt mondta, hogy ideges vagy.”

    - Mit? Hogy én nem lehetek ideges? Hát már csak az úri személynek szabad idegesnek lenni? Még ezt is sajnálja tőlem maga vén zsugori? Megálljon kigyelmed megmutatom én, hogy csak azért is ideges vagyok. Hanem ezt megkeserüli egész életén át.

    No, az igaz, hogy Örzse asszony a szavát nagyon is betartotta. Alighogy a gyenge állapotából kiépült, elkezdte az urát mindenfélével bosszantani.

    Szegény Cseri gazda; de sokszor volt a csúz a kisebbik baja. Több gondot okozott a felesége szája.

    Hiszen, ha természete lett volna hozzá, tudta volna ő az orvosságát. Nem kellett volna egyéb, csak egyszer elpáholni, tudom Istenem, befogja száját. De hát nem volt lelke hozzá.

    Most éppen nincs otthon az asszony, elment valahová szomszédolni. Kiül Cseri gazda a tornácra, csúzos tagjait a napra tartja, olyan jól esik, hogy az áldott jó őszi napocska rásüt. Még rágyújt a kis tajtékpipájára is. Ahogy a fehér füstöt a levegőbe eregeti, ki időre elfelejti minden baját.

    Nem sokáig maradhat békében, mert már jön vissza a ház sárkánya. Amint a kis kapu ajtaját becsapja, már csatarászik is:

    - Hát kigyelmed megint itt lopja az Isten drága napját, ahelyett, hogy nézné, mi történik a faluban, oszt szégyellné magát én helyettem is.

    - Ugyan miért? Hát mi a fenye történt? – Buggyan ki belőle a kíváncsiság Cseri uram száján.

    - Hogy mi történt? Csak az, hogy ez a nyomorult Bodor szomszéd szobrot emeltet a templom előtt. Tudja kigyelmed, hogy mindent megragad ez a gyalázatos perszóna, a Bodorné, hogy bennünket lecsepüljön, hát mos azt tanálta ki, hogy szobrot emeltet a templom előtt; azt hitte, hogy ezt már nem tudjuk utána csinálni.

    Tudja kigyelmed, most mit csináljunk? Elmegy kigyelmed a paphoz, megkérdezi, hogy melyik a legnagyobb a szentek közül, aztán mink majd annak a szobrát csináltatjuk meg. Nem bánom, ha a két pár ökör, meg a fél ház rámegy is, de ennek meg kell lenni. Tudja kigyelmed, hogyha én valamit mondok, annak úgy is kell történni.

    - Tudom, tudom, hogyne tudnám – dohog magában az öreg. – Hogy a tűz égesse meg a nyelved hegyét! Óh Uram bocsá’ – még a tulajdon hites feleségemre mondok valami rosszat.

    - Haj, haj – sóhajtozik az öreg, de azért csak veszi a kis ködment és megy a plébános úrhoz…

    Szerencséje van Cseri uramnak, a főtisztelendő urat otthon találja.

    - Dicsértessék a Jézus Krisztus! –

    - Mindörökké. –

    - Aggyon Isten jó reggelt! –

    - Aggyon Isten!

    - Kedves egészségére váljék az éccakai nyugodalom, ha vót! –

    - Neked is Lukács. No mi jót hoztál? –

    - Mondok, erre járok, benézek már, hogy mint szolgál plébános úr becses egészsége?

    - No-no Lukács, eddig se nagyon érdeklődtél az én egészségem iránt, különben elhoztad volna már a két fertály gabonát, ami az egyház szegény szolgáját megilleti. De hát azért csak mondd el, mi feslett? –

    - De már bizony igaza van a plébános urunknak, nem is szólok addig egy szót sem, míg el nem hozom a becsületes járandóságot.

    Nagy pironkodások között megy haza, szidva magában az asszonyi nyelveket. Hiszen az asszony tiltotta meg, hogy a paphoz elvigye a porciót, úgy okoskodva, hogy az öreg pap úgyis olyan jó ember, nem küld az úgyse végrehajtót a nyakára.

    Ahogy elhelyezi a folyosón a gabonát, már bátorságosabb szívvel megy az öreg főtisztelendő szobájába.

    Lukács gazda kissé bátortalan ugyan, de azért mindjárt a dologra tért.

    - Mondd hát el Lukács fiam, mi járatban van? – kérdezi a plébános úr.

    - Ugyan mondja meg nekem, plébános urunk, melyik a legnagyobb szent?

    - Tyű fiam, de nagy fába vágtad a fejszédet! Mi dolgod van neked a legnagyobb szenttel?

    - Hát tudja főuram, a feleségemnek most olyan ajándékozási kedve szottyant; azt mondja, hogy csináltassunk a legnagyobb szent tiszteletére egy szobrot a templom elé. De hát ha már csináltatunk, akkor már olyan szent legyen, amelyik megérdemli, módos, rangos, egyszóval amelyik a legnagyobb, a legelébbvaló a szentek között. –

    - Csakhogy fiam, sok van ám olyan, amelyik mind nagy szent, aztán egyenrangúak, nem igen lehet ezek között válogatni. –

    - Már pedig nekünk csak válassza ki közülük a legnagyobbat, a legszentebbet; nem leszünk hálátlanok. –

    - Jó-jó fiam. Tudnék én mindjárt mondani egyet; látod a te védszentedet szent Lukácsot. Igazán előkelő szent, evangélista, aztán Ő kiváló is volt az orvosi tudományokban. Az egyháznak jeles, oszlopos tagja. Ez lesz a legjobb, édes fiam; maradjatok meg csak ennél a szentnél. –

    - Hát nem bánom plébános úr, ha igazán olyan nagy szent volt. De ugye, szent Péter, akinek a szobrát Bodor Péterék csináltatják, nem volt olyan nagy szent, mint szent Lukács?

    - Hogy lett volna, fiam; szent Péter életében csak szegény halászember volt, holta után meg most kapus a mennyországban.

    - Hát csak ezt akartam tudni, plébános urunk, most már megyek is; Istennek ajánlom. –

    Cseri uram a jó hírrel egyenest hazament, csinálván rettentő örömet Örzse asszonynak, aki nem is várakozott annak elhíresztelésével, hogy hiszen csináltathat Bodorné asszony szent Péternek szobrot, de az bizony csak olyan szegény szent, olyan kopott halászmesterke, akinek a túlvilágon sem jutott valami előkelő foglalkozás; kapus lett, ő engedi be a szegény lelkeket, ha az Úr színe előtt meg akarnak jelenni.

    - Óh Uram, szent Atyám, hogy ezt a napot is meg kellett érnem! – sipított Bodorné, amint meg hallotta a hírt. És rohant a paphoz. Köszönés nélkül rontott a tisztelendő úr szobájába:

    - Hallja plébános úr, igaz, hogy a Cseriék szentje különb, mint a mienk? Ha ez igaz, akkor én elemésztem magam.

    - Csak ne siess olyan nagyon Mári. Ér a ti szentetek annyit, mint a Cseriéké. Mit akarsz? Hisz a tietek volt a világ első pápája. Hogy halász volt? Annál nagyobb a dicsősége, hogy olyan magas polcra jutott. Hiszen tudod, hogy a pápa még királyoknál, uralkodóknál is nagyobb úr. Különben is az a fontos, hogy a szobrász melyiket csinálja meg szebben. –

    - De aszonygyák, hogy mégis csak híres orvos volt az a szent Lukács. –

    - Dehogy volt, leányom, csak olyan iskolákat nem végzett kuruzsló volt, amilyen ma minden faluban 15 öreg asszony is akad. –

    - No nem bánom, de ha az a csúf asszony jön, Cseriné, nehogy mást mondjon neki. –

    Mikor imigyen lerázta a szentatya Bodornét is a nyakáról, sietett becsomagolni, elment valahová rokonlátogatóba; ő ugyan nem fog félbolond asszonyok között igazságot szolgáltatni.

    *     *     *

    A szobrot mind a két fél Regélő pozsonyi szobrásznál rendelte meg. A megrendeléssel együtt kezdődött a búcsújárás a szobrászhoz. Hol maga jött be a gazda, hol a felesége, hol a sógorasszonya, hol a mester uramat küldte be. És mindezek sohasem jöttek üres kézzel. Most egy liba, vagy egy malac, hol meg egy pár kakas, csirke, gyümölcs, miegymás volt a kosárban. Megnézték, hogy hogyan készül a szobor. De mindég csak a másiké érdekelte őket. Ha Bodorné jött, megnézte a Cseriék szent Lukácsát. A szobrásznak nem mert szólni, hanem mikor kiment, elővette a szobrász feleségét, annak mondta meg a véleményét.

    - Nézze Regélőné asszonyom, az a szent Lukács nagyon is szép, nincs annak értelem, hogy annyira feldíszíti, kicsinosítja az úr, jó azoknak egyszerűbb is, hiszen fizetni sem igen bírnak. Csak a szent Péter legyen szép, rendes; majd meglátja, hogy megháláljuk. Nézze édes lelkem, most is hoztam egy hízott libát, de aztán el ne felejtse megmondani az urának, amit mondtam.

    Cseriné meg csak a Bodorné szent Péterére volt kíváncsi; véleményét ugyancsak a szobrász feleségének mondta el és szavainak egy malaccal adott nagyobb súlyt.

    Regélőék szépen gömbölyödtek. A sok libát, csirkét már szinte megszokták, mikor végre mégis csak elkészült a két szobor.

    Ismét megkezdődtek a tárgyalások a plébánossal. Jött Bodorné:

    - Nézze drága főuram, azt mondta nekem, hogy mégis csak a minek az első szent, hát akkor már csak úgy intézze, hogy a minek kerüljön a főhelyre, a jobbik oldalra.

    - Majd meglátjuk leányom; lehet hogy odakerül. –

    - De már annak oda kell kerülni, mert én akkor egész éltemben nem bocsátom meg a felfuvalkodott Cserinének. –

    - Ugyan Mári, nem szégyenled, hogy a templomba behozod a gyűlölködést? –

    - Nem én hozom be főuram, hanem Cseriné. Minek kellett neki is szobrot emelni. Elég lett volna a mienk is. Hát csak úgy csinálja, ahogy én mondtam.

    Látta ám Cseriné, hogy Bodorné a plébániáról jött; nosza, kapta az ünneplő viganóját egy félóra múlva már ő volt a tisztelendő úrnál.

    - Mondja főtisztelendő úr, mit főztek ki Istennek avval a furcsa teremtésivel, Bodornéval? Tudom én, mibe sántikálnak maguk. Hogy a Bodorné szent Péterje jobb helyre kerüljön, mint a mi szentünk. Hát abból semmi sem lesz. –

    - De Örzse leányom, ki mondta neked ezt, hogy az övé kerül az első helyre? Ne félj, nem történik itt semmi igazságtalanság. Szent Lukács, a nagy evangélista jön az evangéliumi oldalra, balra. Hiszen tudod, hogy az evangéliumot mindig a bal oldalon olvassuk fel. –

    - Látja, hogy megmondtam, hogy maga összejátszik avval a csúf Bodornéval. Istenem – Istenem, hogy nekem ilyent kell hallanom, hogy a tulajdon keserves keresményünkön nevelt papunk az embernek ellen dolgozzon.

    - Ebben bizony igazad van, Örzse leányom, keservesen neveltek engem, még a porciómat se hozzátok rendesen. Nem gondolod, hogy a papnak is csak élni kell valamiből? Hanem, ha már ennyire vagytok a jobb oldalért, legjobb lenne ha sorsot húznátok. –

    - Hát úgyis jó lesz. –

    - Hála Istennek, hogy egyszer már valamivel meg lesztek elégedve. Jöjjetek szombaton mind a ketten ide. –

    Cseriné nem beszélt ugyan Bodornéval, mindazonáltal megtudta Bodorné is, hogy még mindig bizonytalan az ő szentjük elsősége.

    Szombaton a szt. Lukács és szt. Péter pártiak teljes számban felvonultak. Úgy értendő a teljes szám, hogy mind a két család elhozta minden ija-fiát, rokonságát, mert ki tudja, hátha még komoly dologra is kerül a sor; már pedig el volt határozva mind a két párt, hogy a maga szentjének a becsületét a végsőkig védelmezni fogja.

    De bizony nem jutottak ennyire. Az öreg már torkig volt a két asszony hóbortjaival, elhatározta, hogy röviden végez velük. Komoly hangon röviden kérdezte meg őket:

    - Édes gyermekeim, miután nem tudtok megegyezni, hogy melyik szobor kerüljön a jobb és melyik a bal oldalra, sorsot húztok és a sors döntésébe bele kell nyugodnotok. Elfogadjátok-e az én ajánlatomat? –

    - Ha már muszáj, elfogadjuk – felelték mind a ketten.

    Feszült figyelem közepette tették be a két cédulát egy kalapba és egy idegen kis leány húzta ki a kalapból; Egyiket Cserinének, másikat Bodornénak adta.

    Bodorné, mikor a magáét kibontotta, felderült az arca; az volt ráírva: „jobb oldal”.

    Annál sötétebb lett Cseriné ábrázata. Előbb piros lett, majd elsápadt és magából kikelve kiáltotta:

    - Ez nem igazság, itt becsaptak bennünket! –

    Hanem a család többi tagjainak mégis több esze volt, nem engedték, hogy tovább lármázzék, kituszkolták a szobából. –

    Amennyire le voltak verve Cseriék, oly nagy volt a diadal szt Péter embereinél, Bodoréknál.

    Mikor besötétedett, Bodor Sanyi, a legkisebb Bodor gyerek, illő tisztességgel jelentette a főúrnak, hogy egy süldőt küldött az édesanyja. A szoborszentelési ünnepségen legyen mivel ellátni a vendégeket.

    Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem örült a főúr a visító ajándéknak, mert bizony az ő nyája meglehetős rossz fizető emberekből állott, nem igen rugdalózhatott a jövedelemből.

    *     *     *

    Közeledvén a szoborszentelés ideje, nemcsak a két család készült az ünnepségre, hanem az egész falu. Meszeltek, súroltak, utcát takarítottak, ablakot díszítettek. Az ünnep előtt való héten szolgalmasan foglalatoskodott mindenki, hogy már a község külső képe is ünnepet mutasson.

    Bodoréknál nem volt pihenése senkinek, egész nap tisztogattak, sürgölődtek-forgolódtak; hogyne, hiszen az övéké a főhely, az ő szentjük az első.

    Cseriék szintén készülődtek az ünnepre, de a mozgató erő hiányzott, Cseriné betegen feküdt. A nagy szégyen, hogy az ő szentjük csak a bal oldalra került, leverte a lábáról.

    Úgy látszik, nagyon rosszul van. Bizony a faluban sokan meg is ijedtek, mikor egy este magához hívatta az egész rokonságot. Sokan már azt gondolták, hogy végrendelkezni akar, de bizony másban főtt az ő feje.

    A rokonok nem szóltak senkinek egy szót sem, hazamentek és másnap elmentek testületileg a plébános úrhoz, hogy miután olyan nagy a szárazság, tegye meg nekik azt a szívességet, tartson minden este könyörgést szt. Lukács tiszteletére, kérné szt. Lukács az Urat, adjon termékenyítő, jótékony esőt, mert különben nem terem semmi, tönkre megy minden.

    Az öreg úr szívesen megtette, tartott minden este könyörgést.

    Az első napon tele volt a templom, de mikor hallották a szt. Péter pártiak, hogy szt. Lukácshoz könyörögnek, már másnap nem jöttek el; így a Cseri rokonság egyedül maradt. Hanem ők aztán annál buzgóbban imádkoztak.

    És íme, mintha mennyei csoda jött volna, a várva-várt eső megérkezett. Vasárnap lett volna a szoborszentelés, de szombaton már egész nap zuhogott az eső, új erőt adva a száraz földnek. Azután tartott három teljes napig úgy, hogy az előre beharangozott szoborszentelési ünnepséget el kellett halasztani.

    Mily örömmel hallja a gazda ember száraz időben az eső zuhogását és most mégis hányan sóhajtottak fel:

    - Adtál Uram, adtál esőt, de hát nem várhattál volna vele egy kicsit? –

    Persze az Úr Istennel perbe szállni nem lehet, elfogadta a Bodor párt is a szoborszentelés elhalasztását. A sok elkészített pecsenye, sütemény sem romlott el, volt hozzá száj elég, jövő alkalomra is csak kerül ennivaló; azért az elhalasztásnak ezt a részét mindenki szívesen vette.

    Csinált azonban nagy örömet az eső Cseriéknél. Cseriné túl boldog volt; íme, az Isten az ő szentjüknek a kérésére esőt adott, hát mégis csak ez az első szent, ha a bal oldalon áll is.

    Most már nyugodtan készülődtek ők is a felszentelési ünnepségre.

    *     *     *

    Az ünnepség elmúlt; a két szent ott áll a templom előtt békében. A nagy vihar elült, csak Cseriéknek jár nehezen rá a szájuk a litánia elmondásánál, hogy:

    - Szent Péter, könyörögj érettünk! –