Szabédi László: Üdvözlégy, szabadság!

Mért áltatom magam? ha mostanáig
a szép napok kerültek, ezután
se lesz enyém minden a diófáig:
az múlt el, ki a megváltás után
sóvárgott; nem egy-két, nem huszonkét év,
hanem az életem jobbik fele,
nem évek, hanem vér, velő, a hétté
törött gerinc fiatal ereje.

Nem évek: én magam! Az, ki virággal
dobált meg, drága honvédhadsereg,
leszámolt már a múlandó világgal,
mit számára szabaddá tettetek.
Ki oly sokáig várta önmagáért,
hogy jöjjetek, most már önzetlenebb;
örvend, de tudja, – gondolkozni ráért, –
nem gyógyul, mely őt rágja, az a seb.

Sírva lengette fekete kalapját
s nem örömkönnyet sírt, de igazit;
négy éve eltemette édesapját,
ki jöttötökben holtig hiába hitt.
Ősz ősz után múlt, tavasz jött tavaszra
s hozták a jó hírt, az örvendetest;
a lélek kész volt, – s neki volt igaza, –
de fáradtan belépusztult a test.

Egy drága testvér indult napnyugatra
felétek, de csak Nagyváradig ért,
azt hittük, érte ülünk a vonatra,
de érkeztünk csak hűlt hamvaiért;
Gesztenyeszínű hajában csillámlott
a Kőrösre árulkodó porond,
s faggattak a rendőrök Kolozsvárott:
nem volt-e mélakóros ő? bolond?

Üdvözlégy, szabadság! de mit jelentesz
a holtnak, kinek kékült ajkain
láttam a görcsöket, melyeket csendes
éjjel lopott rá orozva a kín?
Ne ígérd, hogy mosolyt lehelsz ajkára,
hisz ajka sincs már, ez a bökkenő;
van-e még ő is? hiszen nemsokára
csak egy marék por lesz s egy név: Jenő.

Üdvözlégy, magyar szabadság! én, élő,
temetőkertből jövök ím eléd,
onnan hozom a hiába remélő
holtak szentségtörő üdvözletét;
felövezem magam’ fekete gyásszal
s így állok a diadalív elé
és komor, rettenetes zokogással
ujjongok a szabadító felé.

Holtak barátja, fia és testvére,
nem csak őket, magam’ is gyászolom,
mert gyógyulást az én szívem sebére
sem hoztok győztes lobogótokon;
Évről évre hiába halogattam
életemben rendet teremteni,
mi tagadás, már belé is fáradtam,
késő is volna elől kezdeni.

Azért, szabadság, üdvözlégy! jövendő
magyarokat tápláló szent gyümölcs!
Kíméld éltető nedved’, a veszendő
poharába pazarolva ne töltsd,
nehogy, kín a keserű rabkenyéren
kiütött az utálatos csömör,
váljék rabból, feledve a szemérem
parancsát, bosszúálló börtönőr.

Erdélyi Helikon, 1940. november-december