Bárd Oszkár: Tavaszi lecke
A rügyek most bomolnak,
vizek vígabban folynak,
csak én maradok egyedül
halálosan komolynak?
Valamit elhibáztam,
eléggé nem vigyáztam,
túl mélyen elmerültem tán
a röpke földi gyászban?
Vagy minden jobbra fordult,
s elmúlt a, jaj, komor múlt,
csak szívem észre mit se vett
s a sorsra visszamordult?
Tavaszi ízek zsongnak,
s a magába fúlt gondnak
behízelgőn, duruzsolón
ilyenféléket mondnak:
„A súlyos lélek – semmi,
vígan komolynak lenni,
ez a titok, a szent tavasz:
teremni kell, teremni!
Lásd, bennünk száz lét lendül,
gyökerünk mélyen lent ül:
nincs időnk megriadni sem
csip-csup veszedelemtül.
Teremni kell: az élet
örökké újraéled,
ha úgy érzi, hogy érdemes
csodát kezdni véled!”
A rügyek most bomolnak,
vizek vígabban folynak,
s én most növök meg igazán
mosolyosan komolynak.