Csanád Béla: Rekviem Pilinszky Jánosért

I.

Introitus

Felriadok éjjel
saját zokogásom
hangjaira
felriadok
a zokogásra
mintha verseid mondanád

Babilon vizeinél ültünk
Babilon kiszáradt
folyómedrei mellett
rólad emlékeztünk
Jeruzsálem
a templomból kiáradó
forrásra emlékeztünk
zokogva önmagunkra

S belül
csak az agónia zátonyai
csak az üres árkok
a könnyek forrás-sebei

Requiem aeternam
dona nobis Domine

II.

Kyrie

a lövészárkokért
amiket nem temettünk be
a hóhér idők
börtöneiért
az elcsukló nagy
zokogásokért
a virágzó olajágak
elfeledett illatáért
Uram irgalmazz

ne csak a bűnösöknek
irgalmazz Uram önmagadnak
a szögesdrót mögé zárt
kisdednek
a roskadozó halálmeneteknek
a félelem rabszolgáinak
Krisztus kegyelmezz

kiszolgáltatottságunk rongyaiért
nyakkendőtlen bűnbánatunkért
minden szívet szorító
gondolatért
s a szeretetlen szeretetért
Uram irgalmazz

Fiad miatt
ki bennünk szenved
Uram irgalmazz

III.

Super oblata

Kenyérszegéskor
az éhség üzenete
s penészes kerge órák
ízei keverednek a szánkban
A kehely aranyában
szögek rozsdája villan
s egyetlen ragyogás
a Golgotán
a dárda vashegye
mely létünk járja át
s megnyitja véresen
a történelem oldalát

Lehet-e mást beszélni
szabad-e másért
könyörögni
(ha könyöröghetünk még
valamiért?
lehet-e
adományunk a
soha-nem-feledés

IV.

Sanctus, sanctus, sanctus

Szent egyedül az Isten, senki más,
és akinek ő élni ad magából.
Az édenkertbe vissza nem talál,
ki boldogtalan szíve sose vádol.

Ki hát a szent? Csak az, aki szeret
gyors, feltétel nélküli megadással,
oly egyszerűen s természetesen
ahogy madár a nyíló égbe szárnyal.

Szólnia sem kell, elég, hogyha van.
Mint testvérünkkel, úgy találkozunk
vele, ha eddig sose láttuk is,
s egy mosolya a féltett vagyonunk.

A jónak épp elég, hogy létezik,
s csodálkozik, hogy övé ez a század,
hol érte vannak szelíd állatok,
s Karamazov Aljósa érte lázad.

Nem is akar mást kijelenteni:
őrizzétek az árva rózsaszálat,
a tűzhányókat s csapzott lovakat,
őrizzétek ti, múlhatatlan vágyak,

mert egyedül a szeretet kevés
bennünk. A szívünk s nem a lét hiányos.
Te, angyaloknak örök rokona,
imádkozz értünk, szent Pilinszky János!

V.

Agnus Dei

Ha elnémulnak egykor mindenek,
ki tudja majd, hogy én is éltem?
S kit érdekel, egyáltalán,
kit érdekel, ami most bűn vagy érdem?

Föl sem teszik a kérdést. Névtelen
pusztulunk el, és nincs rá felelet.
S ha így van, ezt a méltatlan halált
méltatlan életünk cáfolja meg?

De nem így van. Nem lehet így. Mióta
az Ártatlan Bárány köztünk lakik,
teszi-veszi kis ócska dolgainkat
maga az Isten. S bár élni tanít:

meghalni példa. Ősi rettenet
ellenszere, kit fára fölszegeztünk,
babonából, ahogy egy denevért
a vadak. Ilyen szörnyű a szerelmünk.

És naponként mi újra fölszegezzük.
Ki győzné írni, amit vétkezünk?
A Bárány mind saját szívébe írja,
s a fára tűzi adóslevelünk.

VI.

Communio

Egy francia lány emléke kísér,
amíg csak élek. Éppen reggeliztünk,
s akkor Isolde hirtelen felugrott
az asztalnál s hozzám futott a kék
kockás terítő mások oldalára.
Szelíden átkarolt, s lábujjhegyen
csókot lehelt a homlokomra.
Egy szót se szólt, komolyan visszaült
helyére, és vígan evett tovább.

E csókot őrzöm halhatatlanul,
a gyermek csókját, ezt az ős-szerelmet.
Ilyen az Isten csókja is, ilyen
feledhetetlen s visszavonhatatlan.
Asztalhoz ültet, bőven jóllakat,
s tüzes, ártatlan gyermekszemeit
rólad többé le nem veszi.

VII.

Libera

Haec dies haec hodie
hogy döngenek a kegyetlen göröngyök
ez az ítélet tán a végítélet
dobszava ez a lelkiismeret.

Libera nos Domine libera
libera nos a die irae
ab omni malo libera

Jobb ha most ítél meg a Szó
üres szívünkben jobb ha most motoz
s ránk hagyja szelíd kopogásait
igen igen a testamentumát

ezerszer jobb ha szabadulhatunk
ha átvérezzük testünk burkait
ha átvérezünk a kozmoszon is által
s a Bárány vérével megtisztulunk

gyöngeségébe öltözködhetünk
s hiába a pribékek öröme
az ártatlanok szemüket lehunyják
s mind e világ elnémul hodie
mert tórnra száll ki már legyőzhetetlen
qui ressurexit tertia die