Turcsányi Elek: Fekete vonat, Mint királyfi, Álom, Őszi kép, Nászinduló

Turcsányi Elek:

Fekete vonat

A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
– Meghalni rajta rút halál –
A tébolyult életvonat.

Ki tudja, hogy mi fűti őt?
Tán gyilkos fájdalmak heve?
Ezéi t látjuk rohanni őt
A végtelenbe így bele.
Ezért kering ilyen vadúl,
Ezért ugat. nyerít, üvölt,
Szívén a tét fájdalma dúl,
A lélek, melyet meggyűlölt.

Virágok voltak rajta tán,
Miken megindult a vonat;
Csóktól égett az ajka tán,
De csók és virág—megrohadt.
Most már csak gyászát lengeti,
Füstök komorló fellegét,
Éltét e gyásszal lengeti
S e gyászos élet kell-e még?

A reménytelenség fokán
Int állomás felé nem egy,
De ö a tört szivek jogán
Futását nem lassítja meg;
Rohan keresztül mindenütt
A tébolyult életvonat,
Amíg a végső perc nem üt
S az élettűz le nem lohad.

Addig— bár semmi célja már—
Bömböl, zihál az érctorok,
Jön őszre tél, tavaszra nyár:
A megvadult vonat robog;
Koromtól egyre feketébb,
Rozsdától egyre üszkösebb,
Ha látod őt, szivedbe lép:
Tetőtől talpig tiszta seb!

A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
A pusztulás jelé halad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
Amíg örökre meg nem áll
A tébolyult életvonat.

Turcsányi Elek:

Mint királyfi

A lárma tiszta csendbe bágyad,
Dac nem hevít, se gőg, se vágyak,
Úgy élek már csak, mint a dolgok,
Már nem vagyok se jó, se boldog.

Egy társam van csak már, a kétség,
S csak egy világom, a sötétség,
A végtelent fürkészve nézem,
Még itt vagyok, de útrakészen.

Mindegy nekem, ha éjj, ha nappal,
Lustán megyek, levett kalappal,
Esőbe, szélbe, sárba, ködbe
A végtelen palástja föd be.

Fehér zászlót lengetve tartok
Felétek szótlan, messzi partok,
Hol eltűnők majd csendbe, szépen,
Mint a királyfi a mesében...

Turcsányi Elek:

Álom

...De jaj! nem ismertem én senkit ott,
És ajtót nekem senki nem nyitott.
Ki végre megsajnált, a kis cseléd,
Az is csak félrehúzta függönyét.
Ajtót, ezt súgta, nem nyithat nekem,
De fussak el, ha kedves életem.
Futottam volna... nem volt már idő:
Pattant a zár és jött az Üldöző!
*
Fáradtan én megálltam akkor ott:
Gonosz sejtés homálya csapkodott.
Szivemben élesen dudált a rém,
És akkor már egy gangon álltam én.
A gang sötét volt, nyirkos és hideg,
Itt fel nem tűntem volna senkinek.
De rám talált éles szemével Ő:
Az Üldöző, a sápadt Üldöző!
*
E szörnyű házban ért az este el,
Amíg csak élek, nem felejtem el.
Szél volt, a ház oly kínosan nyögött,
Bujkált a hold a fellegek mögött.
Lován, kezébe csillogó acél,
Viharfelhőket üldözött a szél.
S a házban, melyre ólomfény szitált,
Két árnyék fáradt óraműve járt.
*
És járt az óra: tikka, tikka, tikk...
De jött a mit sem sejtő Harmadik.
És tikka, tikk! az óra hirtelen
Megáll... s a Harmadik is szinte lenn.
Az udvar lenn egy percig néma még...!
De hallod ezt?... Sikoltás!... Ó nagy ég.
A Harmadik szívéből dől a vér,
Segítsetek rajta az istenér!
*
Segítsetek, hamar segítsetek!
Tüzes vasat mohón hevítsetek!
Égetni kell az áldozat sebét!
S elfogni tán a gyilkosát elébb!
Ne kíméljük magunkat emberek!
Bitang, ki most is ágyba szendereg!
Gyilkos nyakába hurkot vessetek!
A vérezőnek írt keressetek!
*
De nem segít ő rajta senki már...
Nincs semmi nesz... csönd van... éjfélre jár...
És többen is meghaltak még ezen
A vérfagyasztó, gyilkos éjjelen...
Jött Negyedik... Ötödik... Hatodik...
Az udvar itt vérben mosakodik...
De borzalomnak háza, vérszagú,
Már kél a nap s a bosszú érckarú!
*
S ez mindig így volt s mindig így leszen:
A gyilkos álom nyomtalan vesz el.
Hiába égnek bosszú-katlanok,
Az álmok gyakran bosszulatlanok.
Lángpallosát kivonja már a nap,
Az éjji álmok sírba szállanak.
S én kék vizek s színes fényszallagok
Között vígan dudolva ballagok.

Turcsányi Elek:

Őszi kép

Az őszt a gomblyukamba tűzöm
És fütyörészve mendegélek,
Nem kérdezem ágtól, madártól,
Nem érdekel, hogy meddig élek!
Sötétedő és elhagyott már
Az út, amely előttem áll még,
Nincs lámpa itt, se hold, se csillag,
Csak őszi köd, csak őszi árnyék.

Az erjedt mustok illatától
Megittasul az őszi alkony,
Megrészegülök tőle én is
S fáradt szívem magasba fartőm;
A fák hegyén az ág csikordul,
Mint kulcs a rozsdamarta zárban;
— S lapul az ősz már, mint a tolvaj,
Ha tettenérik a bazárban.

Turcsányi Elek: