Turcsányi Elek dr. költő, tanácsjegyző
Ki tartja még számon Turcsányi Eleket, akiről Kosztolányi Dezső azt írta a Nyugatban: „a költő, melynél nincs nagyobb”, és akit „a szavak alkimistájának” is nevezett. Az irodalomtörténészek sosem vettek róla tudomást, ezerkilencszáznegyvenöt óta még a „Hét évszázad magyar versei” több kiadásában sem szerepelt, nevét, mint az udvartartás szerény rajongójáét, leginkább Karinthyról szóló emlékezésekben lelhetők fel, és teljesen értelmetlenül a „Magyar mártír írók” antológiájában, no meg válogatott műveinek 1984-es kisszámú kiadásában. Már életében is mindössze két verses-novellás könyvét nyomtatták ki. A „Koronelli dóm”-ot 1921-ben és a „Távolodó”-t 1927-ben Budapesten. Könyvárusi forgalomba egyik kötet sem került. A szerző magánkiadásai, kevés példányban, barátainak. A nehezen megélhető, vészterhes, XX. század eleji-közepi időkben, Turcsányi Eleknek, ennek a művelt, de magányos és magában zárkózó finom agglegénynek, a nőiesen gyöngéd, félénk lelke mimózaként összezárult és eltávolodván a mindennapok hangos-botrányos szenzációitól, csupán önmagában való szemlélődései közt élt. Műveiben a képzelőerő lírai közvetlenséggel párosult, a képzőművészeti szecesszió futára volt irodalmi köntösben. Leginkább a negatívumok költője. A múltat szereti, mert már nincs, és mert jövő sincs, nosztalgiával hívogatja, mintha lenne. Gyermekkorának emlékeihez, a budai Lovas-úthoz zsoltárt énekel, a Várhegyhez, a Vérmezőhöz szerenádot. Forró szerelmet vall egy hölgynek, aki nincs, de aki karcsú lesz, szőke és szelíd. S aki van, azt arra kéri, engedje meg, hogy csókot ne adjon. Csupa disszonancia — összhangban. Csupa fájdalom — mosolyban. Csupa keserűség — daloló kedvben és egy alapjában csüggedt világszemlélet — zengő muzsikában. A költő e külön világban él. Elrekesztett álomketrecben. Itt más színe, más illata van a virágnak, más íze a csóknak, más jelentése a tragikus szavaknak, amelyekkel könnyedén és felelőtlenül dobálódzik az élet. Turcsányi Elek, aki – XXI. században sikeres és fantáziadús forgatókönyvíró lehetne – az életharcból elmenekülő Gulácsy Lajos festészetére s az ő Nakonxipánjára emlékeztetett a maga fantáziájában kiépített álomvilágával, melynek műveiben még a nevek is minden élő nyelvtől és élethelyzettől elütöttek.
Ott lenn a szívben fekszenek,
Piros börtönben fekszenek,
Piros szivem piros kagylóján,
Mint kagylóba zárt gyöngyszemek;
Ott lenn a szívben fekszenek,
Piros börtönben fekszenek,
Piros börtön piros padlóján,
Mint elátkozott hercegek;
Ott lenn a szívben fekszenek
Vágyak, örömök, bánatok
És bestiális ösztönök
(Sok szenvedélyes állapot),
Kiket kedves, gonosz fiúkként
Csak áltatok, dajkálgatok,
Dajkálgatok szivembe lent.
/Csitt! részlet/
Életéről nem sok lelhető fel, Turcsányi Elek 1889. május 28-án született Budapesten. Jogot végzett, iskolái befejezése után a fővárosban dolgozott köztisztviselőként. Fogalmazó 1927. március 10-étől, 1931. május 22-étől tanügyi segédfogalmazó, 1935. április 8-ától II. osztályú fogalmazó, 1938. december 23-ától 1944-ig II. osztályú kerületi tanácsjegyző volt. Elbeszélései és versei előbb a Nyugat [1908, 11/13 novellák], az Élet [1912. versek], majd „Az Est hármaskönyve” [1922. Budapest] című folyóiratokban jelentek meg.
Vándordal
Úgy látom, eltévedtem itt.
Ki mondja meg, hogy merre menjek?
A Nap kohója áthevít.
Az égen nincs egy árva felleg.
Szomjas vagyok már, mint a föld.
Ki kínál meg egy korty itallal?
Vad ingovány… lapálya zöld…
A sok madár betölti dallal.
Ki mondja meg, hogy hol vagyok?
Hang nem felel, lélek se moccan.
Hol vannak fák még ily nagyok?
Ki mondja meg, hová jutottam?
Kosztolányi Dezső a Nyugatban írt kritikájában az alábbiakat emelte ki:
„Turcsányi Elek – «furcsán rímelek» mutatkozott be egy ízben tréfásan meghitt, baráti körben – ma, mikor legtöbben elvetettük rímeink csengettyűit és más utakon, módokon keressük a művészi kielégülést, még mindig dacosan ragaszkodik a legzártabb ortodox formákhoz, a teljes összecsengéshez. Ezt csak jellemzésül. A verset nem teszi sem a rím, sem a szabad ütem, hanem valami más. Ha a divatot tekintem, magatartása eredetiségnek is minősíthető. Maradisága szinte forradalmi. Érzéseit, emlékhangulatait következetesen énekelhető, skandálható dalban mondja el, melynek tömör élmény-tartalma, szűkszavúsága ellentétben van a külső mez játszi voltával, gyermetegségével, sokszor egészen kabarésan bolondos csélcsapságával. Vannak szavainknak tudós vegyészei. Ő inkább a szavak alkimistája;
Húsz éves pályáján ez a második könyve. Termékenységénél a hangsúly nem a mennyiségen van. Ebben a kötetben, akár az elsőben, a «Koronelli dóm»-ban vers váltakozik a prózával. Bevallom, ez a keverés mindenütt másutt ellenszenves volna nekem és felemás. Ló mellé nem lehet pacsirtát fogni. Mégis költeményei és prózai írásai, melyeket jobb híján novelláknak nevez, szervesen símulnak egymáshoz. Négy «novellá»-t olvasok. «A korallpiros tollszár» elmés történet egy tollszárról, mely önmagától ír, aztán az író is megtanul tőle írni. Afféle jelképes önvallomás mesterségünkről, melyben anyag és szellem, szokás és ösztön, kényszerűség és ihlet kibogozhatatlan kölcsönhatásban áll. Az «Ametiszt» a valóság és vágy egységét érinti, az elbeszélés kellemes könnyedségével. Legértékesebbeknek, a kötet igazi ékességeinek tartom «A süvegcukor-parasztok»-at s «A kis Brisban»-t. Itt új mesehangot üt meg, acélos biztonsággal. Egyetlen szava, egyetlen betűje sem fölösleges. Pár tollvonással embereket vázol, multakat idéz, homályos, mélyen beágyalt emlékképeket ás föl, melyek egy bűvös rokonérzés folytán hirtelen a miéinkké is válnak, úgyhogy emlékezünk rájuk. Ahány mondat, annyi drámai helyzet. Talán a soha el nem múló gyermekkor rejtélyes örökkévalóságát érzékeltetik. «A kis Brisban»-t jobban szeretem. Ennek a regényessége egységesebb, belterjesebb. Hibátlan munka. Megszületésekor nyilván az a szerencse is közbejátszhatott, a véletleneknek az a boldog találkozása, mely nélkül nincs tökéletes alkotás.”
Színész a színjáték után
Ki voltam ifjú és bohó,
Vagyok ma vén, kihült kohó.
Koholtam lázas terveket,
Most eldobom e terheket.
Nekem már nem kell semmise,
Se nő, se pap, se szentmise.
Csak napsütés, csak fellegek,
Csak néhány jó szó kellenek.
Az élet fürge – elszalad,
Utánnafutnod nem szabad.
Én már csak lassan lépkedek,
Ha szépet látok, kétkedek.
Ha lassan lépek, ha futok,
Egyformán egy helyre jutok.
S megáll a szív, a kéz, a láb,
Ha egyszer nem birod tovább.
Riadtan görnyedsz össze, mint
Kinek halvány remény sem int.
Fáradtan, félszegen, bután:
Szinész a szinjáték után.
Szász Zoltán író, ujságíró így vélekedett Turcsányi Elek verseiről:
„…Különös élet dereng fel Turcsányi versei mögül. Rég eltűnt, mámoros és mégis üde lehű ifjúság s komor, magányba és halálba törődő életalkony hangulata vegyül bennök együvé. Egy egész fiatal ember, s egy agg lelkiségét árasztja felénk ez a költő, aki pedig alig hogy már férfivá érett. Ez azonban nem csoda, mert Turcsányi, a költő, csupa lélek, s a lélek életkorai mások, mint a testéi. A lírai költő pláne rendesen olyan lény, akinek csak két életkora van, fiatalsága és aggsága, s ezek nem is következnek mindig ilyen sorrendben. De viszont, ha tartalmát illetőleg talán ilyen végletekben mozgó, hol fiatalosan csapongó, hol rokkantan lemondó is Turcsányi költészete, formailag páratlanul érett, tömör, határozott, férfias. A lüktető, szinte fizikailag ható ritmus, a dús, könnyed s gyakran eredeti rímelés, világos dallamvezetés valami nemes szolidságot, igazi ősi versszerűséget ad verseinek. De nemcsak ez emeli ki a mai költők tömegéből: a belső ritmus, a szavak megválasztásának művészete, a kifejezési tónusok újszerűsége is él és hat ezekben a versekben. Itt van egy költő, aki a velünk öröklődött, műveltségünkkel belénk plántált hagyományos igényeinket a lírai költeménnyel szemben épp úgy kielégíti, mint azokat, amelyeket mai életérzésünk, az emberi lélek legújabb keletű érzékenysége támaszt. Turcsányi lírája nem forradalmi, hanem evolucionista líra, amely megvalósítja azt, amit a forradalmi rendesen csak keres és ígér.”
Nem mindenki lelkesedik osztatlanul verseiről kritikusai közül. Marconnay Tibor költő[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/10350-marconnay-tibor-kolto-mufordito-ujsagiro] fanyalogva írja: „Egyik legszebb verse [„Ó, volt idő”] arra vall, hogy tehetsége jobbra érdemes, mint simán gördülő, semmitmondó búslakodások elkántálására. Vannak érzéketlenül érző költők. Banálisak. Automatikusan éreznek. Ha azzal keltenék fel őket, hogy itt az ősz, álmosan is rámondanák, hogy »Ó elmúlás!«, nos Turcsányi is ezek közé tartozik”.
Súlyos betegsége miatt 55 évesen, 1944. november 2-án öngyilkos lett, a költő főbe lőtte magát. Csupán találgatni lehet, miért. Agglegény volt, anyagilag gondtalanul élt özvegy édesanyjával. Mondják, anyja halála csordította ki az utolsó csöppet abból a bizonyos pohárból. Mások gyógyíthatatlan betegségről suttogtak, bizonyosat azonban mindmáig nem tudott kideríteni senki. Jellemző, a Kádári diktatúra alatti a szocialista kiadói erkölcsökre, hogy halála okát kegyeletsértőn, minden bizonyíték nélkül, a „nyilas vészkorszak” áldozatai között említik a „Magyar mártír írók” antológiájában.
„A hold, a sandaképű hold,
Ma megölelt és rám hajolt.
A fákon apró lángok égtek:
A csillagok a fákra léptek.
A csillagok a fákra léptek,
A fák az úton összeégtek.
*
Egy csillagot kezembe vettem,
Nem égetett, zsebembe tettem.
Hazáig hoztam ezt a kincset,
Itt vettem észre csak,
hogy nincs meg.
Tán nem szereztem igazi úton,
Hogy elvesztettem így az úton.
S majd azt hiszed, hogy ez
csak álom,
De meghozom, ha megtalálom,
Engedd meg, hogy csókot nem
adjak,
Engedd meg, hogy
visszaszaladjak.”
Aligha túlzás, a XX. század eleji magyar líra egyik remeke ez a pár sor. A gyermekien tiszta és a természetesen egyszerű lényégül át benne költőien költőivé. Meseszerűség és merészség fonódik itt össze játszi könnyedséggel, magasba röpítve a képzeletet, abba a világba, amelyben szavak és érzések értelme alakul át és születik újjá. A sandaképű hold például nem a ravaszság, a kajánság képzetét kelti, hanem a csodálatosságét, a láng csak a fákat perzseli meg, a költőt nem; az ő tragédiája: a vele megeső csillagcsoda illékony, akár az álom, s nem tudja megosztani azzal, akivel a legjobban szeretné. Egy különös élet dereng fel Turcsányi versei mögül. Rég eltűnt, mámoros és mégis üde leheletű ifjúság s komor, magányba és halálba törődő életalkony hangulata vegyül bennük. Egy egész fiatalember s egy agg lelkiséget árasztja felénk a költő. Ez azonban nem csoda, mert Turcsányi, a lélek életkorai mások, mint a testé s főleg a költői lélek mások. Ám a bensőjében lejátszódó mégsem marad titok: a fenti versrészlet élesen vetíti elénk életének valamennyi mozzanatát…, miközben a csillagát elvesztő költő immár lassan száz éve barangol az égi országúton.
Források: Arcanum, Az Est hármaskönyve, Budapesti Hirlap, Fővárosi Közlöny, Magyarság, Magyar Nemzet, Magyar Szalon, MEK, Napkelet, Pesti Napló, Protestáns Szemle, Színházi Élet, Vasárnapi Ujság, Világ különböző számai.
Összeállította – cspb –
