Oláh Gábor: Arany idők
Mint valami álom, úgy ragyog fel nékem
Sötét éjszakákon tündér gyermekségem…
Szőke fiú voltam, virágokért bomló,
Magam is útszéli virághoz hasonló.
Nevető nap szúrta pirosra két orcám.
Egész utcagyermek odajárt én hozzám.
Sárga sarkantyú volt a csizmámra verve,
Szörnyen illett ilyen pöttöm kis emberre.
Csaptak is a fiúk miatta nagy réját;
Némelyik csodálva pengette taréját.
Felültetett apám gyakorta lovára:
„Nagyot nőjj tavaszra, ebatta huszárja!”
Pitykés kis ujjasom vasárnap rám vettem,
Temetőbe mentünk éd’s anyámmal ketten.
Édes anyám mindig szeretett kijárni,
Nekünk is volt sírunk benne, egy parányi.
Temetőben nyílt ki szerelmem vad fája,
Egy csepp fürge lánnyal jártunk ki alája.
Iszalagból font ő koszorút fejemre,
S rózsája lehullott bolond kis szívemre.
Csiklandozta… játszott a reménység vélem:
Pár esztendő múlva ő lesz feleségem.
Tán hitet is tettünk árok partja mellett…
Lágy kenyérrel ettük a forró szerelmet.
De az álnok sors, hej, hogy ellenünk lázadt!
Város másik végén vett az apja házat.
Kis hitesem eltűnt… azóta se láttam…
Csak tudom, hogy magam a porba levágtam –
Sírtam, sírdogáltam félnapokig éhen,
Összetört kis szívem fájó szerelmében.