Benedek Elek: Öcsike-történetek 4.
Öcsike, mint indus király
Néhány nappal Öcsike nevenapja előtt esős idő volt, a gyerekek beszorultak a szobába és meséket olvastak föl egymásnak. Egyik mese valami indus királyról szólt, s a könyven igen szépen le volt pingálva, hogyan vonult be a fővárosba ez az indus király – elefántháton.
- Ejnye, de szeretnék Indiában király lenni! – kiáltott fel Öcsi.
- Miért? – kérdezték a többiek.
- Hát hogy elefánton lovagolhassak.
A gyerekek úgyis törték a fejüket, hogy valami tréfával ünnepeljék meg Öcsi nevenapját. Ducinak eszébe jutott valami, s mikor Öcsi éppen nem volt a szobában, összehívta a többieket és suttogva előadta nekik a tervét.
- Jó, jó remek! – ujjongtak, tapsoltak a többeiek.
Mindjárt kisül, hogy mi volt Duci terve.
Öcsike nevenapján kivezették az istállóból a jó öreg Timát (dédunokáját annak a tehénnek, amelynek halált valamikor régen megénekelte Nagyapóka), s ráterítettek a hátára egy cifra ágyterítőt. Aztán furcsa holmikat hoztak ki a házból, amiket a fiúk nagy titokban készítettek már napok óta. Egy papírosból összeragasztott elefántormányt. Két óriási fület. Koronát, királyi pálcát, hegyes süveget. A tehenet egy-két pillanat alatt elefánttá varázsolták (szegény Tima békésen tűrte, s aligha sejtette, hogy micsoda nevezetes állat lett belőle) – akkor aztán előkerítették Öcsikét.
Duci volt az ünnepi szónok.
- Alázattal köszöntjük felségedet, Dahamuhu giri-guru királyt, India urát! Kérjük, kegyeskedjék hűséges elefántjára felszállni és megkezdeni diadalmas bevonulását országának fővárosába, Gumbambimbarába.
Öcsikének nem azért volt annyi „nadserű” gondolata életében, hogy tüstént meg ne értse más „nadserű” gondolatát. Méltóságos arcot vágott s így szólt:
- Köszönöm, híveim. Csak legyetek szívesek fölsegíteni az elefánt hátára.
A fiúk fejébe tették a koronát, kezébe adták a királyi pálcát és feltolták a tehát – akarom mondani –, az elefánt hátára. Olyan széles háta volt Timának, hogy nyugodtan megülhette.
Ezalatt Tomi magára kapott egy fürdőköpenyeget, fejére tette a papírból ragasztott hosszú süveget, nagy botot kapott a kezébe s kötőféken vezetni kezdte a tehenet – akarom mondani, az elefántot.
A fenyőfasorban Zsuzsi nénivel találkoztak. Sajtár volt a kezébe s az istálló felé tartott.
- Hát maguk mit csinálnak, lelkeim? – kérdezte csodálkozva.
- Én India királya vagyok – felelte Öcsi. – A nevemet kérdezze meg Ducitól, mert én nem tudtam megjegyezni. Most elefántháton vonulok be országom fővárosába.
- Szép, szép – mondta Zsuzsi néni –, de én szeretném megfejni ezt az elefántot, különben estére nem lesz tej az úrfiaknak.
- Elefántot megfejni? – No, ilyet még az ükapám sem hallott! – mondta Öcsi. – Abból semmi sem lesz. Nem akarok én elefánt-tejet inni. Folytassuk a bevonulást!
Folytatták is. A fenyőfasorból visszakanyarodtak a ház felé, az udvarra. Ott aztán egy kis baj történt. A jó öreg Dundi, amikor az elefántbőrbe bújtatott tehenet meglátta, szembe ugrott ezzel a szörnyeteggel és ugatni kezdte. Olyan eszeveszett csaholásba tört ki, hogy a jámbor Tima megvadult tőle. Tomi rézülten szaladt el. Öcsike pedig felfordult Tima hátáról. No, nagy baja nem esett a puha homokban. Mire apus kiszaladt a házból a nagy lármára, Öcsi már talpon is volt.
- Ne ijedj meg, apus! – kiáltotta Öcsi. – Indiai király voltam, leestem az elefánt hátáról. Áldott szerencse kicsi elefánt volt.
Most aztán Zsuzsi néni megfejhette Timát, az indiai király és udvara fél óra múlva jóízűen itta a friss, meleg, hamisítatlan – elefánt tejet.
