Babits Mihály: Június

Bámultam a dicső égen
s a dombok zöld körén
s tépődtem: ha meg kell nekem
pihennem a föld ölén
csak júniusban volna jó,
midőn friss ér üt illanó
habzajt a völgy fölén,
hogy sírért sírásó keze
a földet nékem üsse be.

Hóval lepett halotti gyöngy,
fagyott talaj fűre,
hulló kemény, jeges göröngy
koporsós mélyire: -
el, szörnyű képű téli ágy!
kék légy, te ég, s te lég, te lágy,
láb hágjon zöld fűre,
ha majd a nedves föld-elem
puhán befolyja szűk helyem.

S a hosszú, hosszú nyári nap
aranyja lengje meg,
s virág, amelynek szirma hab,
s szárán friss csepp remeg,
fészkeljen rajt aranyrigó,
szerelmi regét vijjogó,
szálljon gyors lepke meg,
s gazda méh, beszédes madár
szavától zengjen a határ.

S vidáman szálljon délbe ki
a városból a zaj,
vagy este lányok éneki
a hold felé s kacaj
s kövem előtt, a fű között,
az alkonyfénynél, gyűrűzött
pártól boldog sóhaj:
se látvány ne legyen, se hang
búsabb, hol engem rejt a hant.

Tudom, hogy már nem lesz enyém
ez évszak kelleme,
nekem már nem ragyog e fény,
és nem szól e zene,
de majd ha nyughelyem körül
nehány barátom sírni gyül
tán elmulat vele,
s fény és virág s a dal s a lég
tovább síromnál tartja még.

S lágyult szívükbe múlt idők
emléke tér megint
s lágyult hangon említik őt,
kinek hiába int
e fény, mely környezi s e nyár,
melyből csak az a része már,
amit sírjára hint -
S lelkükben mélyült vágy gyullad
hallani élő hangomat.