Kosztolányi Dezső: Móricz Zsigmond

    I.

    Az íróasztalom fiókjában találom ezt a jegyzetet:

    – Múltkor a Balaton partján arról gondolkoztam, miért nincs költészete ennek a nagyszerű pocsolyának? Elnéztem a csendes, tejszerű vizet, a körülötte élő előkelő népet, a barna-piros magyar gyerkeket, akik otthonosan hancúroznak a hullámokban, s szinte lázongtam ama gondolaton, hogy ennyi szépség és gazdagság nyomtalanul vesz el, anélkül hogy írásra billentene egy igazán érdemes tollat. A magyar Quarnerónak nincs D’Annunziója. Pedig hajók mennek rajta, s este a vízen talán furcsa-szép regények és drámák játszódnak le egy-egy magányos csónakban és lélekben. A víz azonban, és körülötte a föld, resten hever. Különösen akkor érzem ezt, ha néha nyáron, fullasztó porban és napfényben végigzörgök a rónán, s elém kerül egy feketére pörkölt, nemes arcú, remek magyar. Olyan, mint a mese és a babona: egy elven egzotikum. Szeretném elfelejteni mindazt, amit eddig összeírtak róla, hogy a maga különösségében, mélységében, frissen, kíváncsian és mohón szemléljem, mint egyik idegen a másik idegent. Hallom a szavát, amit nem mond ki. A vére lüktetését érzem. Megnyitja arany gazdagságát a búzaföld is, amely felnevelte. Egy írót várok, aki szót tud adni ennek az elbámulásomnak. A magyarság új hangját várom, ami nem szószátyár adoma és idealizálás többé, de élet, mély, egyszerű és művészi, s nem utáltatja meg velem, amit annyira szeretek. Körülbelül arra célozok, hogy egy írónak kell jönnie, ízig-vérig művésznek és keservesen-igazán magyarnak, aki úgy megírja a népünket és földünket, mint ahogy megírták az orosz kispolgárt, a francia világfit és a norvég magányosokat, hogy jobban a miénk legyen, művészi kincsünkké váljék, nekünk és az egész világnak. De hol van ez az író?

    Most, hogy Móricz Zsigmondról írok, és parasztnovellái után írói fiziognómiáját rajzolom, kapóra jön ez a sietős jegyzet, s úgy hiszem, nagyon is helyén van itt a róla szóló írás kezdetén. A magyar és népies hang, ami különben oly távol áll tőlem, könyve olvasásakor egész hatalmas erejével reám nehezedett, és megmámorosított. Viszontláthattam azokat az embereket, akikkel eddig találkozásom volt valahol a pusztán vagy messze-messze egy falu csendes éjszakáján. Most már ismerem is őket. Szikárok, szívósak és feketék. A szavuk ejtése bölcs és nyugodt. Nem kell hozzá tájszótár. Ilyen az életük is, minden sallang nélkül való, de bonyolult, keserű és nehéz, mint a miénk. Kemény karakterek. Szótlanok, éhesek és kegyetlenek. Mosolygásuk a rózsás kalap alatt nemcsak cukros és naiv, néha epés és csúfondáros is. De erősek. Annyi erő lakozik bennük, mint a földben és sziklákban. Ezen az erőn át rémlik a jóságuk és nemességük, és az ő érdes tenyerükben kell keresnünk a lelkük végtelen puhaságát is, amit szótlanságuk és keleti méltóságuk takar el. Már tán nem is a toll alkot, hanem a véső. Durván, komoran mered elénk egy-egy paraszt szobra. Mintha faragva lenne valami fekete-barna fából, írja a novellaíró. Mintha kősziklából vagy vasból lenne faragva.

    Ebben az új, bátor, természetes magyarságban ujjongó művészet rejlik. Az egyszerűséget a plasztika adja. De csak a külső ilyen durva, viharosan-szaggatott és elnagyolt, belül ők is sok-sok finom törést, elharapódzó repedést titkolnak, s emlékeiken búsan suhan át az örömök és fájdalmak lírája. Ez egyszerű szent asszony, a magyar anya halvány képe. Messze tájak, múltak és intim gyermekkorok búcsúszava. Itt van például egy rátarti paraszt Don Juan, aki vénségére is éppolyan kegyetlen a ráncos anyókával, mint valaha a mosolygó gyereklánnyal. Magam is elhűlök, ha reátekintek mozdulatlan faarcára. Ott egy édes öreganyó portréja, a Sátor Sárikáé. Csupa emlék és napsugár. Akár a szentkép, imádkozni is lehet előtte. Emitt a vén Márkus, az isten kivénült cseléde, aki töprengve viszi magával a szíve terhét, és nem mutatja a világnak, amíg meg nem hal. Az Éducation sentimentale jut eszembe.

    A magyar úgy tartja, hogy nemigen sietős a beszéd sorja. Ezek az emberek is okkal-móddal intézik a mondókájukat, és valami nagy-nagy filozófia van a szavak e lassú vonszolásában. Csak megülnek, évődnek, és amúgy keletiesen lustán és bölcsen bökik ki az igét a szájuk szögletéről. Mi meg elhallgatjuk, s észre sem vesszük, hogy míg unott dolgokról van a vita, lelkük az egek egébe járkál, és meséket, költeményeket hímeznek, és gyönyörű példákból kötnek csokrot. Hány hét a világ? Uramisten, erről órákig el lehet beszélni. Felkapják a semmis szót, becézgetik, forgatják és ráncigálják, cifrázzák és ragyogtatják, tódítják, tetézik, koszorút fonnak rá, felrózsázzák és körülpántlikázzák. Ha olvasom, magam is egészen beleveszik, érzem, és olyan jólesik, és csak később mosolyodom el, hogy felocsúdtam. Igen, ez a magyar novella eddig nem ismert stílje. Ez az andalító nyugalom, ez a mértékes és okos, de kötekedő beszéd, furfangjával, kacskaringójával és talpraesett válaszaival a minden népszínműtől ment magyarosság. Ez – mit habozok kimondani – a magyar esprit.

    Nekem úgy tetszik, hogy most egy olyan valaki érkezett meg, akit már régen-régen vártunk.    

    A Hét, 1909. július 25.    

     

    II.    

    1. Rég olvastam ezt a regényt*. Mielőtt újra kezembe veszem, hogy fölidézzem egykori benyomásaimat, azt kérdezem magamtól, mire emlékszem belőle. Az ilyen könyvemlékek érdekesek. Minden jó munka egy utazás élményét kelti föl. Mintha elhagytam volna egy tájat, melyet már évek óta nem láttam, és találgatnám az emlékezet éber álmában: vajon hol is volt az a ház, az az ajtó és az a kilincs?

    2. A mesét elfelejtettem. Mindig az érdekel a legkevésbé, s leghamarabb kipárolog fejemből. Megmarad azonban utolsó, döntő értékül egy életérzés, mely más színben tünteti föl a világot, embereket, s átcikázik idegrendszeremen, valahányszor rágondolok. Itt arra emlékszem, hogy nyár van.

    3. De nem közönséges nyár. Ez a nyár nem pusztán egy időszak, nem véletlen és esetleges, hanem végzetes és jelentős, láng, mely csontig-velőig hatol, forróság, mely elállítja lélegzetem, bőség, mely megkoszorúzza a földet. Ott a faluban, szerény alakok lelkében, kispolgári szobák gőzében valami örökkévaló történik. Igen, liheg a természet. A tűz mindenütt egyforma. Valami egyetemes ez: szerelmes emberek, a szerelmes bikák és tehenek, a szerelmes kakasok és jércék között, az evés-ivás lázában vágyakozva a fiatalságra és csókra, úgy, hogy bőrükből villamos szikrák sercennek, kopottan, igénytelenségükben is egészek. Teljes, diadalmas „magyar panteizmus”.

    4. Tudom, ezt kiáltottam, mikor először került elém e pogány regény, s tökéletlensége láttán elámultam. Már más is eszembe jut. Az az asszony, ki a hőségben ül egy tornácon, a tiszteletesné, a debreceni szűcs leánya, három gyermek anyja, a sűrű, fekete szemöldökével, ki már nem fiatalon, tompán sajgó érzékekkel nézi az unalmas falut, s megfeszíti izmait. Innen betalálnék az első szobába. Megismerném urát, a tiszteletest, zengő hangjáról, kenetes-hazug szólamairól, s szivarjáról is, melyet beszélgetés közben élvezve szívogat. Utána majd elmennek az esperesék pompás vacsorájára. Az asszony kétségbeesésében megiszik egy liter bort, kacérkodik a Kisfaludy Társaság népdalgyűjtő ifjával, s aztán egy ma sem feledhető hajnalon az urához édesedik. Minden dereng. Arcélek látszanak élesen. Mint az útitársaké, kikkel valaha csakugyan találkoztam.

    5. Abbahagyom a játékot. Újra a könyvet olvasom. Az egykori olvasó visszaemlékező képzelete mindenekelőtt óriási képet látott, a nyárét. De az író képzelete, mely teremt és összerak, lassan, öntudatosan, lépésről lépésre, más. „A falu hosszú uccája úgy nyúlik el, mintha a házak is, az apró sárépítmények végképp megutálták volna a létet.” Csupa ilyen kis részelt. Kis részlet? Nagy részlet. Nem beszél céljáról, hanem épít, s az, amiről szóltam előbb, kifejezve, közvetlenül sehol sincs, hanem, úgy látszik, az egész hatása.

    6. Micsoda fény. „A kisasszony megzavarodott az erős nézéstől, s piros kis nyelvével nyalogatta a felső szájaszélét.” Micsoda központosítás, összefogó álom-öntudat, alvajáró írói ösztön. „Megfogta a lány mellét, mely lágy volt, de bő…” Ez a nő előbb kerítő vággyal mindenkit össze akar adni, majd a patak partján hallja, hogy fiai édes-mézes trágár szókat kiabálnak, s véresre veri őket. Egy lánnyal ábrándozik, kezét-derekát fogdosva, a testiség veszedelmes mezsgyéjén, anélkül hogy félreértésre adna alkalmat. Később a tiszteletessel való jelenet után váratlanul beszalad a fiúk szobájába, s megcsókolja a szerelmes sebet, mellyel az ő vágya jelezte meg ifjú testüket. Egymásba kulcsolódnak a jelképek, de nem halmozódnak. Jelentéktelennek tetsző eseményeken át zuhognak a vég felé. Egy önkívület rajza, mely oly hibátlan, hogy kacagunk az örömtől. Itt az agyalágyult esperes, vizes szemével. Az író tudja, mikor mit kell folytatni, abbahagyni. Így csak a természet alkot.

    7. Megleltem a házat, ajtót, kilincset. Járkáltam a tornácon, a patak partján. Utaztam a parasztszekéren. Láttam megint őket. Boldogság tudni, hogy vannak. Még mindig itt ülnek, állnak, mozognak a nagy világosságban, addig, míg írójuk él, és mi élünk, s aztán is, mikor már sem ő nem él, sem mi nem élünk, a könyvbe zárva, csodálatosan, el nem múlóan.    

    Nyugat, 1924. február 16.

     

    /*/ Árvalányok       

     

    III.    

    1908-ban, a Nyugat október 16-i számában jelent meg a Hét krajcár. Ez volt az első írás, melyet tőle olvastam. Egy napszámos fia az anyjával együtt elő akar teremteni hét krajcárt. Szappanra kell, mosni. Gyermek és anya tűvé teszi a szobát, kacagva, játszódva kutatja a pénzt. Idegcsigázó, csiklandó, baljós hajsza ez – félig játék, félig harc, félig tréfa, félig élet – a nyomorúság tanyáján, ahol a krajcárok mindig elbújnak, szétrebbennek, mint a lepkék. Hármat azonnal találnak a gépfiókban, később egyet az üveg almáriomban, majd egyet az apa valamelyik kabátzsebében, végül egyet az anyánál. Csak még az utolsó hiányzik. Már végére hajlik az izgatott délután, alkonyodik. Úgy látszik, mégse vehetik meg azt a szappant. Akkor arra vetődik egy koldus. Attól kérik el a hetedik krajcárt. Ezen újra nevetnek mind a ketten, oly lázasan-vidáman nevetnek, hogy az anya áldott száján egyszerre kibuggyan a vér.

    Miért mesélem el ezt? Hiszen azok, akik itt ülnek, mindnyájan olvasták, nyilván éppoly elevenen emlékeznek rá, mint én. Tudom, hogy egy alkotásról sete-suta szókkal aligha lehet fogalmat adni. Mégis szükségem van erre. Idéznem kell akkori érzésemet, tisztáznom kell, hogy mi hatott rám annyira. Mindenekelőtt meglepett a hang biztossága, a szűkszavúság, mely művészre vall, az erő és egyszerűség, mely nem magyarázza, hanem varázslatosan megláttatja, érzékelteti az életet. Ugyanekkor azonban megdöbbentett valami más, ami túl van a mesterségen, a szemérem előkelősége, a kacaj és a vér együtt. Ezt az elbeszélést többnek tartottam művészi munkánál. Egy nagy költő jelentkezésének éreztem, aki hétköznapi tárgyak között a XX. század népmeséjét írja, egy szürke tündérregét.

    Nem bírok szabadulni ettől a benyomástól. Móricz Zsigmond szememben ma is a Hét krajcár írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapánál és édesanyánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjaikon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, Mindörökre odaadta szívét és szavát. Idők során sokat gondolkoztam erről. A csodálatos mese jelentősége folyton-folyvást nőtt. Az az ütött-kopott szoba, melyben megtörtént, egyre szélesedett, tágult, mélyült, s most úgy rémlik, hogy már akkora, mint ez az ország, és az a halovány anya, aki mártírmosollyal figyeli fiát, a játszót és harcolót, a tréfázót és élőt, őt, aki kincset keres ott, ahol oly kevés a kincs, mindnyájunk közös édesanyja.

    Azóta a hét krajcár írója üres fiókok és vásott kabátok közt szakadatlanul hajszolja az elgurult krajcárokat, szegénységben a gazdagságot. Talált is megannyit, hétszázat vagy hétezret, már számon se lehet tartani. Én csak megcsörgetem önök előtt, és fölmutatom. Szegényes a portánk. Alig pislákol benne valamicske fény. De azért meg kell látnunk itt a homályban, nagy-nagy ínségünkben is, hogy az a sok krajcár arany, egytől egyig sárarany.    

    Nyugat, 1927. június 1.

     

    IV.    

    Irodalomról leghelyesebb nem beszélni. Okosan arról csak hallgatni kell. A verseket dalolni kell, a prózát ízlelgetni, nyelvünk hegyével. Amit ösztön teremtett, azt csak egy másik ösztön foghatja föl egészen. Értelem aligha.

    De ha már beszélünk irodalomról – s néha valami ellenállhatatlanul arra sarkall, hogy mégiscsak beszéljünk róla –, akkor lehetőleg értelmesen beszéljünk, szakemberek módjára, akik megvitatják egymás közt mesterségük csínját-bínját. A kritika célja, hogy megértesse azt, ami voltaképp érthetetlen, hogy egy alkotást ízeire szedjen, hogy föltárja szerkezetét, hatóeszközeit, leleplezze művészi titkait. Hogy ez értelmi működés, az kétségtelen. Ezen a téren azonban másra, mint értelmünkre, nem támaszkodhatunk. Tőle kapunk legtöbbet.

    Mit kapunk? Újabban például kimutatták, hogy Shakespeare minden egyes drámájában a tudásnak, az érzékelésnek bizonyos tárgyköreit is elintézte, melyek annak idején különösebben foglalkoztatták. Az Athéni Timon írásakor a táplálkozás áll neki gócában (hús, kenyér, tej, ételek íze és szaga), a Rómeó és Júlia írásakor az idő csillagászati váltakozása (nap, hold, hajnal és éj), a Hamlet írásakor az orvostudomány (fekély, genny, bűz, pokolvar, rothadás, testiségünk minden váladéka és rondasága). Ezek a gondolatkörök életének ebben és abban a szakaszában valósággal megbabonázták, nem bírt szabadulni tőlük. Minden képét, hasonlatát, célzását csodálatosan ebből és abból a központból ragadta ki. Erről a költő természetesen semmit se tudott. De mi sem tudtunk eddig semmit. Azzal, hogy a bíráló ezt észrevette – a szó szoros értelemben: az eszére vette, ami eddig csak fülében és szívében volt, s ezáltal átadta nekünk, a mi eszünknek is –, az öntudatlan egy talpalatnyi területét hódította meg. Mindez vajmi kevés. Mégis több a semminél. Hálásnak kell érte lennünk. Az igazi kritika, mely a mű keretében mozog, szerény. Ez a szerénysége egyúttal önérzete. Törekedjünk erre mi is.

    Móricz Zsigmond új könyvének élén a Barbárok áll. Afféle kisebbfajta elbeszélés ez, mindössze huszonkét oldal. Miután újra és újra elolvassuk, izgalom fog el bennünket, hogy a művészi gyönyörűséget, mely minden alkalommal fokozódik, nem tudjuk megmagyarázni magunknak. Feledjük a többi nyolc elbeszélést, és ezúttal csak a Barbárokkal foglalkozunk, hogy rájöjjünk nyitjára, s vizsgálódó szavak által hűljön izgalmunk. Miről van itt szó? A csobori pusztán két juhász agyonver egy harmadikat, Bodrit, aztán a fiát is, mindkettőjüket egy gödörbe temetik, elhajtják háromszáz birkáját, két szamarát, végre tavasszal a puli kikaparja a gödröt, s az egyik gyilkos, akit közben különböző lopások és gyilkosságok miatt már letartóztattak, bevallja bűnét. Ennyi a meztelen mesevár. Egy eset ez, a véletlen szeszélyével színezve, napihír, vértől csöpögő rendőri tudósítás valamelyik lármás újságban. Ha valaki azt állítja, hogy a művész más egyebet akart megírni, mint az esetet, annak ellent kell mondanunk. Nem „korfestés” ez, és nem is „erkölcsrajz”. Állásfoglalás, bírálat nélkül vetül elénk a történet, s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne „eszmei mag”, nincs mögötte „jelképes értelem” sem. Csak az, ami, és annyi, ami, semmivel se több. Célja nincs. Önmaga a célja, öncél. Az elbeszélés ősi-gyermeteg öröme abból a vágyból fakad, hogy közöljünk valamit, amit mások még nem tudnak. Ez tökéletesen kielégíti az elbeszélőt és az olvasót is, aki egyszerre azonosítja magát vele, figyelni kezd rá, életeket lát, idegen életeket, melyek jobban érdeklik tulajdon életénél.

    Azokat az írókat, akik a „valóságot festik” – olcsó szóval – realistáknak, naturalistáknak nevezik. Sokan szentül meg vannak győződve, hogy ezek a valóságot egyszerűen „lefestik”, vagy kodakjukkal fényképet készítenek róla, aztán becikkelyezik könyveikbe. De mi a valóság? Hol van ez a valóság? Átmenthető-e csak egyetlen göröngye is a művészetbe, anélkül, hogy előbb az a göröngy belső élménye lett volna egy alkotó szellemnek, ráhelyezhető-e ez a göröngy a papírra, anélkül hogy onnan legurulna? A valóság az írónak éppoly messze, idegen terület, mint a Tündérország vagy egy holdbeli táj. Előbb meg kell hódítania. Semmit sem lehet”leírni”, ami kívül van, és nincs bennünk. Ha megbízunk valakit, hogy „írjon le” egy göröngyöt, amennyiben nem tudományos meghatározást követelünk, mely korlátot emel eléje, az illető zavarba jön és visszatorpan. Hogy kapjon belé? Melyik oldalról közelítse meg? Meddig haladjon, és mikor hagyja abba? Egy leírás lehet tíz sor, de lehet tíz kötet is. A föladat merő képtelenség. Csak akkor nem az, mikor a költőt az ihlet vezeti, és azt mutatja meg neki, merre és meddig, az a csalhatatlan, alvajáró sugallat, mely a valóságot újra alkotja, s életet teremt: víziókat, hallucinációkat.

    Ez az elbeszélés is csupa vízió és hallucináció. Hallucinációval kezdődik. A puli ugat. Utána „belekondul” két komondor. Valami rosszat szimatolna ezek a mérges ebek, csaholnak, vicsorogva, acsarkodva, visítva. Ők szolgáltatják a barbár nyitányt. Sokáig halljuk a rekedt, éles ugatást a leégett mezőn. Aztán nem halljuk többé. Fülünk azonban már süket a lármától, tovább csöng, és képzelődünk, mintha hallanók. A puszta hallucinál. Máris egy víziót látunk. „Az egyik juhász a szamaráról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta, és bedöcögött a baktatóval a bunda felé.” Ez a juhász lesz majd az egyik gyilkos. Nem kiabált a kutyákra, nem ordított, nem is üvöltött, hanem „bőgött”, a borízű hangjával „rájuk bőgött”, a vad gugájából, rettenetesen. Lehet-e jobban megrajzolni valakit egy éles vonással, egy szóval? A csikorgó, baljós zűrzavar növekszik. Torkon kapják egymást a kutyák, marakodnak és véreznek, pőcsik csípi a szamarak hátát, „muslincák kavarogtak a fűből”, „tücskök peregtek”. Most egy új vízió: az áldozat, a juhász. „Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég érdemelte a megbecsülést.” Majd egy másik vízió, döbbenetes és tökéletes: a juhász kisfia. „Tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság.” Itt az elbeszélő a leírást hirtelen megszakítja. Érzi, hogy eddig elég. Igaza van. Ezt a képet sohase felejtjük el. Végül a leglázasabb vízió: a veres juhász. „Nagy, veres ember volt. Szeplős, nagy, kemény ember. Kék szemű és verhenyeges bajszú. Hogy a haja milyen volt, nemigen látszott, mert a kalap egész szemöldökére volt akasztva.” Milyen szép az, hogy „a haja nemigen látszott”, milyen izgató és valószerű. Megint hallucinációk következnek. A juhászok hallgatnak – és mi halljuk a csendet –, a juhászok beszélgetnek, lassan, pár szót vetve egymásnak – és mi halljuk beszédüket. Majd víziókat látunk. Egy kóró: vízió. Egy vadkörtefa: vízió. Gyorsan besötétedik a puszta. „Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújtak volna egy gyertyát.” Szavak varázslata, a gyertyafújás szegényes, magyar hasonlatával: vízió. Minden vízió és hallucináció itt.

    Ekkor esik meg a gyilkosság. Az elbeszélés művészete nyilván az adagolás művészete. Minden helyen csak annyit szabad adni az olvasónak, amennyit figyelme ott, abban a pillanatban – az előzményeket is tekintetbe véve – könnyűszerrel, szívesen, mohón fölvesz. Többet nem: akkor figyelme elfárad. Kevesebbet sem: akkor figyelme lanyhul. Rámutattak arra, hogy sok, különben kitűnő regényíró túlontúl leírta alakjait, és ezért nem látjuk őket világosan. Magának a képzeletnek is munkát kell hagyni, másképpen az nem működik. Általános, emberi tulajdonság ez. A figyelem törvényeit azonban eddig még nem sikerült kipuhatolni. Nem tudni, hogy ez miért érdekel mindnyájunkat, és az miért untat. Régóta vizsgálgatjuk, forgatjuk jobbra-balra ezt az elbeszélést is, latolgatjuk, egészében nézegetjük mondatait, sőt központozását is, s mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy azért hat ránk, mert olyan amilyen. Minden szó ott áll, keményen, ahova éppen való. Másutt, pár sorral alább, vagy pár sorral feljebb már egyáltalán nem hatna ránk ugyanaz a szó. Akkor csak szó volna, nem az, amit jelent, nem az élet víziója és hallucinációja. De így az elbeszélő jól érzi magát, s az olvasó is igen jól. Ennek az írónak nincs rendszere és módszere. Olykor csigázza a figyelmet, olykor kereken kimondja azt, amit akar, semmit se hallgat el, s ezzel nyer meg bennünket. Sehol se „remekel” részletekben. Fortéllyal nem él. Úgy dolgozik, mint a természet, biztosan, bátran, gyakran elhanyagoltan, és gyakran pongyolán is. Maga a gyilkosság másfél sor. A juhászfiúval levétetik a gyilkosok a már halott apja rézveretes szíját, és amint babrál vele, őt is agyonverik. Gödröt kapartatnak a kutyákkal, elföldelik a két holttestet. „A kisebbik juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember nagy vót.” Csak akkor borzadunk el igazán, ettől a két remek szótól: „gyerek, ember”. Ezeknek a barbároknak a holttest még „gyerek, ember”. Nem tudják, mit míveltek. A juhászné jellemzése ennyi: „egy magas, fekete asszony”. Mégis, hogy látjuk őt, amikor járja a pusztát, és keresi-keresi halott urát. A veres juhász, a gyilkos, három bojtárral bográcsos gulyást főz, odamegy az asszony, „leguggolt, úgy batyustól – ő is »juhászgyerek« volt –, s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent”. Váltig kínálgatják, de ő nem eszik. Fölismeri az ura nyáját. Balsejtelmek bujkálnak egyszerű fejében. „Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné.” Tavasz nyíltán a puli egy kalapot hozott neki, az ura kalapját. „Aztán egy kezet kapart ki. Az asszony tíz körmével esett neki a homoknak. Nemsokára ott volt előtte az ura… a fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés, és vége.” Így gondolkozik egy juhászasszony a pusztán, a nagyságos pusztán ilyenkor, nem körülbelül így, hanem szóról szóra így. Belső szavának kísérteties lekottázása ez. „Egész nap elült a sír mellett, estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá, s a dombra két kórót tűzött keresztormán.” Ez maga a csoda.

    Csoda az is, amint a vizsgálóbiztos vallatja a gyilkost. Amint ez a két magyar szembenáll egymással, kényelmes, nem szenvedélyes, inkább évődő akaszkodásal, amint ravaszkodik mind a kettő, kerülgetve az igazságot, amint a vizsgálóbiztos rászól a vádlottra: „Magának már úgyis kész az igazság”, amint a vers juhász védekezik: „Nem illet, uram, nem vótam kíváncsi a máséra”, aztán, amint a bíró lehordja őt: „Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér!” – és amint a gyilkos erre meginog, szája habot túr, bevall mindent s még a huszonöt botra is ezt mondja, tisztességtudó alázattal: „Köszönöm alássan.” Csoda ez a nyelv, a gondolatok sajátságos, utánozhatatlanul-keleti tagolása, a szavak ázsiai tempója s messze-messze muzsikája, a pusztai emberek alanytalan, korcs mozdulatai, s olykor az elbeszélő hanyagsága is, aki hőseinek lelkiállapotába helyezkedve, öntudatosan vagy öntudatlanul, a pusztai barbár nyelvtan szerint nem egyezteti az értelmező jelzőt az előtte álló szóval, és ezt írja, amit kijavítani hiba volna: „Elszáradt, régi nyomok, kéthetes.” Csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik, s a öltő embereket formál, életet varázsol és semmiből, ennél pedig nincs nagyobb csoda.

    Körülbelül ennyit mondhatunk a Barbárokról. Amint föntebb jeleztük: a kritika általában keveset markol, és keveset fog. Ha azonban sokat markol, akkor semmit se fog. Úgy szóltunk, mint a mesterember a mesteremberhez. Láttunk egyszer egy asztalost, aki kezébe vette tárának rózsafából remekelt reteszes dobozát. Mustrálgatta, simogatta, még meg is szagolta. El volt tőle ragadtatva. Tárgyilagos lelkesedése kizárólag abban nyilatkozott meg, hogy dúcokról, csapágyakról, csavarokról meg a kötés fecskefarkjairól beszélt. Aztán még egyszer tenyerére ültette a drágalátos dobozt, s kacsintott egyet, hamiskásan. Mi is ezt műveljük. Észleltünk ezt-azt, ami a szakmánkba vág, de ezzel közel se vagyunk megelégedve, mert alig érzékelteti meg magát a munkát. Ennélfogva most magasba emeljük az írásnak ezt a mesterdarabját, hogy lássák, főképp a céhesek, akik értenek hozzá, s becsippentett szemünk szögletéből odaintünk mestereknek, inasoknak: ide nézzetek, szaktársak.         

    Nyugat, 1932. március 1.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf