Kosztolányi Dezső: Szabó Dezső

    Kaptam a következő levelet:

    Vidéken élek, csöndes visszavonultságban, de azét időm és módom szerint foglalkozom irodalommal is. Múltkor kezembe akadt egy regény, melyet egy jobbnevű írónknak, Szabó Dezsőnek nevén hozhatott forgalomba valamelyik vállalkozó, de elolvasván azonnal megállapítottam, hogy nem ő írta. Nem írhatta ő, kiről pár elismerő cikket olvastam fővárosi lapokban, hanem valamilyen kezdő, aki nem átallotta az ő nevével kiadni. A regényhamisítvány itt közkézen forog. Ilyen időket élünk. Nemcsak a tejet és lisztet hamisítják, de a regényeket is.

    Figyelmessé teszem önöket erre a visszaélésre, mert példátlan dolog, hogy ilyen munkát ismertebb írók nevével jelentetnek meg. Kérem, értesítsék róla Szabó Dezsőt is, aki, meg vagyok győződve róla, fölháborodással venne hírt a csalafintaságról, hogy neve varázsával kereskednek mások, kikben halvány szikrája sincs az írói ösztönnek. Mert az, aki ezt a regényt kiagyalta, pontosan ilyen ember. Rengeteget összeolvasott, ami megfeküdte agyvelejét, most aztán visszakérődzi ebben a könyvben, izzadságosan kigondolt mondataival és jelzőtorlatával együtt. Szabó Dezső irodalmilag biztosan bátor, de ez csak ízléstelen, az eredeti regényben erő lehet, de ebben erőlködés, handabandázás van. Érdekes, a szerzője gyűlöli a tanárokat és a filológusokat. Ez nyomra vezetett. Úgy látszik, még nem intézte el lelki tusáját, és a tanárokban tulajdon tanáros túlbuzgalmát és papirosköltészetét ostorozza. Nem vagyok detektív, de a könyvben előforduló nyelvi cafrangok után ítélve – melyeket írónk a francia szimbolistáktól és dekadensektől vesz át, mint uraságoktól régen levetett ruhát, és aztán a szimbolikus öltönyt nyomban fölhúzza magyar parasztjainkra –, úgy gondolom, hogy az, aki átírta Szabó Dezső előttem ismeretlen remekművét, valaha a francia nyelv tanára lehetett, akit most elfogott az irodalmi szédülés. A francia szimbolizmus pedig éppen úgy nem illik ebbe a parasztos és egyszerűnek szándékolt környezetbe, mint ahogy nevetséges volt Maeterlinck álomnyelve Balázs Béla székely balladáiban.

    Be kell vallanom, hogy ez az irodalmi pastiche is jó szándékkal készült. Vannak benne lendületes vezércikkek, vannak sikerült részletek, melyekben a szerző írótársaira féltékenykedik (ezek legjobbak), vannak megható oldalak, és talpraesett szónoklatok is, melyek érdekesek, magukkal ragadók, és arról tesznek tanúságot, hogy az, aki összehozta őket, egykor jobb szónokaink, sőt talán íróink között is helyet foglalhat. Csak éppen regényírói alkotóképességet nem lelek sehol. Az, aki írta, mindig nagyobbra nyitja ki a száját, mint mondanivalója megkívánja. Nem tud embereket láttatni. Eléjük vág, az irodalmi műkedvelők türelmetlenségével. Minden alakja, kivétel nélkül viaszbáb, mely könyvtárszobában éli személytelen életét, fölcifrázva a vademberek ékszereivel és barbár fülönfüggőivel. Szinte különös, hogy két vastag kötetben tévedésből sem kerül elénk hús-vér ember, aki érdeklődést tudna kelteni. Főhőse folyton szavaló és erőt, egészséget hirdető figura, aki nem tud cselekedni és gondolkozni, mellékalakjai pedig olyan züllött lények, akik önkéntelen komikum erejével hatnak ránk. Egy három előneves, ősmagyar barátom múltkor délután hangosan kacagott, mikor beléptem hozzá. Kiderült, hogy a regény legszomorúbb részletét olvassa. A műkedvelőre semmi sem jellemzőbb, mint az a részlet, melyben a hős a kedvesét ás karjaiban szereti meg meztelenül. Ha Flaubert élne, aki tudvalevőleg gyűjtötte az orvosok lírai verseit és a rossz írók ízléstelenségeit, igazi kedvét lelhetné benne, homéri kacajjal köszöntené.

    Döntő bizonyítékaim vannak arra, hogy ez a könyv nem Szabó Dezsőé, a jeles íróé, hanem hamisítvány. Gyengébb magyarsággal megírt könyvet nem olvastam. Tudniillik nincsen stílusa. A stílus a dolgok lelkéből lelkedzett valami, amit minden író maga alkot, a mondanivalója szüli meg. Itt pedig a stílus különc, sallang, idegen írókból, jórészt Victor Hugótól, francia szimbolistáktól és dekadensektől kölcsönzött ékítmény, mely teng-leng, semmiképp sem olvad össze a parasztos, magyaros tárggyal. Nem ragaszkodom okvetlenül a jellemzetes, színes nyelvhez. Ha valaki nem tud így írni, ne írjon így. Nagyon szeretem például a fanyar és szürke stílust, még a darabost és döcögőst is, hogyha igazi mondanivaló és alkotó lélek lakozik mögötte. De a szerző mindenáron és lépten-nyomon „költői” óhajt lenni, „eredeti”, ami bizony csak hébe-hóba sikerül. Világért sem írná le azt a mondatot: „az ég kék volt”. Cifrázza és nyaggatja nyelvünket, mert nem tud távlatot adni szavainak, és képtelen arra, hogy eszközeit a született írók egyszerűségével használja. Hogy micsodát terjesztenek Szabó Dezső neve alatt, arra vonatkozóan csak ezeket az adatokat közlöm a nyilvános hamisított könyvből, a lapszám pontos feltüntetésével.

    (I. 15.) „Hogy bomlott remekbe teste, diadalmas fölszökkelése az emberhúsnak, mely évezredes szakadásban ontotta a földerős (erdenstark) derűs, akaró emberéletet.” Jellemző utánzó modorára, hogy egy parasztbál után hogy írja le a hajnalt, mely a székely falura száll. (I. 70.) „De, mikor a reggel zöldesszürkén, mint valami beteg abszint (!) becsurgott a szobába” – úgy látszik, a székely kocsmákban a francia dekadensek hatása alatt abszintet is mérnek, különben a kép lóg. Iskolákban kellene tanítani ezt a zenei mondatot: (I. 79.) „A férj, a lány, a nagyobbik fiú mint egy (ein) örökös Számum előtt (!), mely csontuk velőjük átsüvítette, reszkettek a folyton körmükbe hemzsegő, (!) izzó élet előtt.” (!) Minden szónak átlag négy jelzője van (mert nem tud egy jót találni) és a könyvben, megolvastam, 9517 hasonlat fordul elő. A hasonlatokat szeretem, még a legkülönösebbeket is, melyek első pillanatban talán érthetetlenek, de később egyre világítóbb erejűek és meggyőznek. Az ő hasonlatai azonban annál üresebbek, minél tovább gondolkozunk rajtuk. Egy részlet az író ízlését illetően: (I. 91.) „A felmelegedett levegőben már párzás volt, s legzajosabb sikert Sipos Elek tiszteletes úr érte el ezzel a kérdéssel: – Mondja csak, komámasszony, mi az: elöl lenyomják, hátul nyalják? – aztán maga ráfelelte: bélyeg”. Meg kell állapítanom, hogy nálunk az író is ezzel ért el legzajosabb hatást. Hasonlóan nemes ez a kép: (I. 98.) „Kapálatlan, ősi lelkükből a halhatatlan virág belenyílt a zuhanó időbe.” Az idő zuhan és a virág belenyílik. Hogy örülhetett ennek, mikor kisütötte. Egész könyvtár van ezekben a sorokban, összevissza hányva, nem katalogizálva: (I. 144.) „És most mélyén, hol gondolat és akarat nem torzítja a különemberré szakadt őséletet, (!) nagy kivégzés volt. (!) Vörös hófehér fekete ravatalon sújtott le valakit örökre. De családja, nyomorult, belőle hasadt szomorú végzete, most felfájt egész életébe, s ezekért a végsőkig erős akart lenni.” Hasonlóan átveszi Wilde Oszkár ezerszer lepergetett és a „destruktív” írók által unalomig elcsépelt képeit: (I. 164.) „A nagy keringő mezőn az éjszaka ezüst lábon járta puha táncát. Mint ékes Salome (!) táncolt az örökkévaló mezőn.” Jellemző azonban, hogy utána ez állott: „Most írótársait, akik úgy vadászták a benyomásokat, mint viszkető koldus a balhát, meghívta aratásra.” Vajon kire gondolt? Folytonosan olvasmányokba botlunk. (I. 171.) „Én a tudatlan nagy gyermek keze megint szétrévedezett a vak zongorán (!), a természetben.” Páratlanul áll ez a képzavar: „Életünk, mint nagypelyhű hó csendes hullása (!) pergett (!!) az egyféle időbe.” A hullás pereg. A tűzről való rajza: (I. 179.) „A tűz, mint egy (eine) mérhetetlen őrült hisztéria sikongva, röhögve, heje-hujásan, jajgatva és ezer hangon ropta táncát.” Utána egy mondattal: „Kacérkodott (a tűz), lehajolt, végignyalta a földet, s azután, mint egy (ein) mérhetetlen vitorla nekilobogott a sápadt égnek.” A mérhetetlen hiszerikából, íme, mérhetetlen vitorla lett. (I. 181.) „Az emberek összeszedték elszórt ruhájukat, ételtartóikat, és testükbe felmosolygott a pihenő vacsora.” Erre büszke lehet. Kedves mondatom ez: (II. 21.) „Borzasztó, hogy annak az Ilonkának mennyire nincs ízlése!” Bizony borzasztó, hogy mennyire nincs ízlése annak az Ilonkának. Lukács Györgyre, az esztétikusra gondolok, mikor ezt a mondatot olvasom: (II. 54.) „Szavai szállottak a felgerjedt nőkbe, s mindenik önmagát, elvvé finomított énjét (!) szerette, lökött erővel (!) minden szótól.” Egyetlen kimustrált hasonlat sem eléggé rossz neki. (II. 73.) „Miklós rángott, mint egy elsodort fekete bárka.” (!) Erőltetett és könyvek fölött verejtékező képzeletére jellemző ez a hasonlat (mert mindenütt csak hasonlatot találok): (II. 90.) „Fenn a vén templomban még reszketett a zsoltár, mint omlós partba kapaszkodó öreg kar.” Föltettem a kérést többeknek, hogy mi reszket úgy, mint omlós partba kapaszkodó öreg kar, és egyértelműen azt a választ kaptam, hogy a zsoltár reszket úgy. Mindegyik hasonlatot azonban veri ez: (II. 154.) „A sápadt arc, a nagy fekete szemek (!), a kitörő szavak úgy tele voltak lélekkel, hogy hívására a testek mélyén feljött (!) a lélek, mint tiszta nagy szem (!), mint (!) fehérkelyhű csodás virág.” (!) Végre rájön arra, hogy a szemek (többesben: die Augen) olyan, mint a szem (egyesben: das Auge). Egyetlen oldalon – regényben, elbeszélő nyelven – (II. 214.) csak a következő idegen szavak fordulnak elő, melyeket magyar író bízvást nyelvünkön is ki tudott volna fejezni: heroizmus, maszturbáló, éposz, profit, praxis, s pár sorral utóbb mártír, legintenzívebb, individualizmus, altruizmus. Jászi Oszkár legszebb lapjai jutnak eszembe.

    Abbahagyom, mert az egész könyvet végig kellene idéznem. Úgy látszik azonban, hogy az, aki Szabó Dezső nevével visszaélt, más könyveket is neve alatt jelentet meg, mert újabban kezembe kerül az ő jegyével két tanulmánykötet, melyben ugyanaz a szellem nyilatkozik meg. Itt is acsarkodik az Író és az Élet fekte bárkáján, életes Életet toporzékol az objektivitások kliséjébe, az energiahullám posszessziójába, a cinikus és konkrét konfessziókba, a zseni intenzitásába, a zseniális félimpotensekbe, az etikai „determinációba”, „generalizálja’, és a „beléje-hullott Életet” szubsztrahálja, kidöbbenti problémáit és speciálisan primitív emócióit, majd megveregeti Péterfy Jenő titánvállát, lesajnálja a finom és bölcs Riedl Frigyest, és az esztétikai erudíció abszolút étape-jait és attitude-jeit keresve, „a fejlődésbe bomló” (!) Petőfi „intuícióit és komplexumait, deskripcióit és dekorációit, vitális posszibilitását és toxikumát, valamint „pszichéjét” vizsgálva, „bizarr analízisével” megállapítja, hogy még eddig „nem látták meg a Szeptember végénnek erőltetett harmadik strófáját (!), lehetetlenül romantikus ez a harmadik strófa (!)” – ezt mondja ő. Itt a döntő érv. Csak teremteni képtelen okvetetlenkedő méri a tárgyak újságán a költészet értékét. Hiszen minden tárgy egyaránt régi is, új is. Minden az írón múlik. Ezt a futó mondatát különben szintén Flaubert-nek szánnám, aki biztosan bevenné a Bouvard és Pécuchet új fejezetébe.

    Íme a bizonyítékom arra vonatkozóan, hogy Szabó Dezső neve alatt egy buzgó, de nem jó író, egy szívós, szorgalmas, különben rokonszenves műkedvelő kalózkodik, s kérem a tisztelt szerkesztőséget, küldje meg nekem összes igazi könyveit, melyek bizonyára kárpótolnak azért, hogy átrágtam magam ezeken a munkákon.

     

    A levelet változtatás nélkül közlöm, s én is kérem Szabó Dezsőt, a kiváló írót, az összes francia szimbolistákra és dekadensekre, Jules Laforgue, Jean-Arthur Rimbaud, Paul Verlaine, Francis Jammes és a többi hasonlatfejedelmek szellemére, valamint elsősorban az általam nagyon tisztelt és szeretett Rainer Maria Rilkére is, vessen véget annak, hogy írói nevével mások ennyire visszaéljenek. Addig, míg ezt meg nem teszi, bármennyire bámulom oroszláni erejét, közéleti érdemeit, hajolni sohasem tudó férfigerincét és sok kezdeményezését, vele, mint íróval nem foglalkozhatom és irodalmi kijelentéseit komolyan nem vehetem.    

    Új Nemzedék, 1920. november 3.                  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf