Lenkei Henrik költő, tanár

Lenkei HenrikA hagyományőrző költők egyike volt az a Lenkei Henrik, aki a Monarchia országai közötti szabad átjárhatóságnak köszönheti magyarországi karrierjét. Pécsett született zsidó családban1863. június 26-án, apja a morvaországi Gutmann Joakim[Joachim Gutman] , népiskolai tanító, később a Fünfkirchner Zeitung szerkesztője volt, anyja Fuchs Regina. Lenkei vallásos érzéstől áthatott lírikus és bölcselő szellemű költő és drámaíró, alapvetően a kor hagyományőrző írói közé sorolható, aki a huszadik század első harmadában is híven ragaszkodott az előbbi emberöltők nemes eszményeihez. Nemcsak bibliai témáiban, hanem számos más költeményében is ott van a Szentírás hangulata, a hagyományokhoz ragaszkodó zsidólélek sok benső vallomása. A világtörténelem vezéregyéniségeiről számos költeményt írt. Lelkesen dicsőítette azokat a kiváló férfiakat, akik valami nemes eszmét képviseltek az emberiség történetében. Mint Hieronymus Lorm [Heinrich Landesmann 1821, Nikolsburg – 1902, Brno], morva-német-zsidó származású bölcselő, költő, aki az „alaptalan optimizmus” életelméletnek megfogalmazója volt. Lenkei Henrik is, akinek finom és tartalmas kultúrköltészetét, ha kevesen is, de annál melegebben méltányolták, szintén a született optimisták nem nagyon népes családjából való volt. Egyéni sorsa a maga éjszínű árnyalataival feljogosítaná a hitetlenségre a teremtést igazgató bölcsességgel szemben és a bizalmatlanságra a világtörténések előre és fölfelé kanyarodása iránt. Mégis, szinte túl van telítve – hacsak egyéni élményeit néznők – alaptalan hittel és bizalommal, hittel a mindenségnek a látszatok zűrzavara mögött olykor el-eltűnő, de a hit szemével mindig még újra felfedezhető harmóniájában és bizalommal az emberi szemnek gyakran el-elakadó, nem egyszer visszazökkenőnek vagy legalább is egyhelyben veszteglőnek tetsző, de azután mindegyre megint nekilendülő haladása iránt. Lenkei hisz és bízik egész életében, harsány meggyőződéssel énekelte, hogy bár a fájdalmak éjszakája elmerítéssel fenyegeti életét, egy oktalan napsugár sohasem akar kiköltözni lelkéből. Nemcsak hazánkban ismert, a Magazin für die Literatur des In- und Auslandesben cikksorozatban ismertette a kor magyar szépirodalmát; a Franz Joseph I. und seine Zeit. Wien, 1899. című munkában a magyar irodalom és költészet e századi állapotáról írt Lenkei munkássága kapcsán.

A tejút

Tündérszép tiszta nyári éj volt,
Csillaggal tele volt az égbolt…
Künn jártam nőmmel a dűlőbe
S így szóltam hozzá eltűnődve:

«Lám ott az állók és a bolygók,
Örök pompában ránk mosolygók…
Pályája ösmert mindeniknek,
A világűrben hogy keringnek…
Milljóknak odaszáll a vágya,
Vigaszt, reményt, irányt sóvárgva…
Nevüket tudja vagy kutatja
Az emberek kicsinyje, nagyja.
S lám ott a menny másik felében
– Órijás fehér szalagjaképpen –
Milljárdja apró csillagoknak,
Külön, magukba nem ragyognak,
Alig-alig hogy néhanap
Egy-egy élesb szem rátapad,
Eltűnnek szinte észrevétlen
A mérhetetlen szürkeségben,
Saját hírnévhez egy se jut,
Csak együtt fénylik a tejút!
Pedig be sok van e tömegben,
Kik nagyra törtek csüggedetlen,
Az istenségért lángra gyúlva,
Bálvány előtt le nem borulva,
S kik, bár a sors nem emelé be
Az ég magasló közepébe,
Büszkén, vidáman, hallgatag
Végzék kirótt munkájokat –
Azért, ha megcsodáltuk őket,
A fennen tündöklő dicsőket,
Köszöntsék méla könnyeink
Tejút hős névtelenjeit!»

 

Lenkei Pécsett a szülővárosában végezte el a főgimnáziumot, majd a Budapesti Tudományegyetemre, 1880-ban, az orvosi karra iratkozott be, de már egy év múlva a bölcseleti szakra váltott és 1887-ben németből, magyarból és bölcseletből tanári vizsgát tett. Ezután beutazza Németországot és Európa nagy városait, mint Párizs, Stockholm, Koppenhága és Velence. A pozsonyi kereskedelmi akadémián működött mint segédtanár 1886-87-ban, egy évig; 1887-ben a budapesti V. kerületi Markó utcai állami főreáliskolánál helyettes tanár lett, majd 1893. december 31-től ugyanott volt rendes tanár és 35 évig tanított itt, nyugalomba vonulásáig. A kor szokása szerint Gutmann családi nevét 1881-ben változtatta Lenkeire. A szabad líceumnak osztálytitkára s egyik alapítója; osztálytitkára volt a zsidóvallású magyar irodalmi társulatnak.

Két világ

PHRYNE

Ezernyi nép zúg az agórán,
Athén községe csupa láz,
Tikkadt a lég is… hisz ez órán
Vádolja meg hitét kimondván
Bűnös Phrynét Eüthiasz.

Nézzétek, ott áll az orátor!
Szemébe mily nemes harag!
Egész alakja szinte lángol!
Hogyan perdülnek ajakáról
Ostorcsapásként a szavak!

«Megrontja deli ifjainkat
Ez átkozott szépségű nő!
Nincs férfiú, kit meg nem ingat,
Varázsa vének szíveig hat,
Frigyet, békét megbolygat ő!

Hová jutunk, ha bája mérgét
Eltűrjük falaink között?
Megejti testünk frissességét,
Lelkünknek meglazítja fékét,
Gyávák leszünk és bűnösök!

El, el vele! Száműzetésbe!
Míg el nem zsibbadt hőserőnk!
Az isteneknek büntetése
Lesújt ránk, bajra bajt tetézve,
Ha e cudart ki nem verők!»

S utána zúg a nép ítélve:
«Mi falaink közt nincs helye!»
Késő Hiperidész igéje
Védence érdemit dicsérve –
Száz hang rivall: «El, el vele!»

És Phryne ott áll mosolyogva,
Igéző ajka nem remeg,
Ragyog, mint Aphrodite szobra,
Mint fénytorony lázadt habokra
Vet győzhetlen tekintetet.

S ím kebliről lehull a fátyol
– Nem tudni: csúszva, oldva-é? –
S a nép bűvölten a csodától
Egyszerre hozzá visszapártol,
S ujjongva: «Phryne! Évoé!»

SZENT PERPÉTUA

Már kivezetve a porondra
Az ifjú, szép Perpétua,
Hogy új hitéért vérit ontva,
Nevét örökre beragyogja
A vértanúk koszorúja.

Ott áll nyugodtan mint a szikla,
Még orrcimpája sem remeg,
Még pilláit se hunyorítja –
E bátorságnak mi a nyitja,
A bámész nép nem érti meg.

És lekiált hozzá szülője:
«Tagadd meg Krisztust! Ó tagadd!
Önásta sírba ó ne dőlj le,
Tekints e gyászmegtörte főre –
Számomra ó mentsd meg magad!»

S lejajdul hozzá deli férje:
«Ne hagyj el drágám, édesem!
Szerelmünk bimbózó hevére –
Ne távozz a zord semmiségbe:
Meglásd: a lét mi kéj leszen!»

S társnői sírva könyörögnek:
«Hallgasd gügyögő gyermekink!
Ne add át tested durva rögnek,
Vár gyönyöre a gyönyöröknek:
Feléd anyaság üdve int!»

S Perpétua ott áll sziláran
S dicsőült ajakkal így rebeg:
«Ó Megváltóm, csak egy a vágyam:
Váljék hazámból vad fogában
A te legméltóbb kenyered!»

S ím riad a kürt… Beiramlik
Egy éhen bőszített bika…
Nekiront… egy jaj se hallik…
S szíven találva lehanyatlik
A nőknek lecsodásbika.

S mikor már-már vérét elontva
Látná: mezítlen kebele –
Egyetlen és utolsó gondja,
Hogy rongyait magára vonva
Tisztán lebegjen ég fele!

.
Költeményei, rajzai s tárcacikkei a fővárosi és vidéki szépirodalmi lapokban, így a Fővárosi Lapokban [1881. első költeménye], a Képes Családi Lapokban [1888., 1894.], az Életben [1891]. Már 1889-ben A művész búcsúja című költeménye akadémiai dicséretben részesült, 1890-ben pedig Csetepaték című verses vígjátékát a Karácsonyi pályázaton második helyen említtették. A budapesti Élet hetilap, ez a1891-ben alapított irodalmi, művészeti, társadalmi és közgazdasági folyóirat a magyar néprajz korabeli egyik legfontosabb fóruma, Lenkei Henrik 1894-től szerkesztette, ahol olyan kiemelkedő egyéniségek, tudósok is publikáltak, mint Herman Ottó, Jankó János, Lyka Károly, Pulszky Ágost vagy Vajda János.

Elefántcsont Krisztus

A legotrombább állat teste adja
A legnemesb, leglágyabb anyagot —
Az eszme örök győzelmét mutatva
Művész belőle Krisztust faragott.

 

Jelentős szerepet vállalt a Magyar Könyvtár Petőfi-kiadása, [Budapest, 1900-tól. A költő összes versei műfajok szerint csoportosítva, képekkel díszítve. Sajtó alá rendezte Badics Ferenc. Négy kötet.] A füzetek bevezetéseinek írói többek közt Lenkei Henrik.

Fakereszt

Valami szent apáca olvasóján
Függött tán egykor ez a kis kereszt.
Szörnyű tusák közt biztosan megóván
Ha a vágy erős volt s gyönge volt a test.

Minden kopás tán csók tüzébe támadt,
Mely a szűz ajkán vérzőn megfagyott,
Bús jele egy-egy remény-sorvadásnak,
Mely sírba vitt egy balga lovagot.

Magánélete is furcsaságokkal teli, feleségül vette Auer Teréziát, akit 1915. december 26-án Budapesten, az Erzsébetvárosban vett nőül. Majd 1920-ban elváltak, de egy évvel később ismét házasságot kötöttek.

 

A három napló

Valamikor három naplókönyvet vettem,
Hogy amit átélek, felírjam ezekben.
Egynek címül adtam: „Mit reménylek, vágyok?"
A másiknak: „Bajok, boldogtalanságok!"
Harmadiknak címe: „Az örömök könyve."

így dobtam be magam az életözönbe. —

Hosszú pályát jártam ama vétel óta,
Loholtam, lobogtam bízva és csalódva,
De feljegyzéseimről soha le nem szoktam:
Multam tükrét lássam a megírt lapokban.

S most, hogy olvasgatom három naplókönyvem,
Megvonaglik ajkam, s szemem fürdik könnyben.
„Vágy-remények könyve", egykor a legteltebb!,
Évről-évre jobban tátongó üres lett.
„Baj, csapás könyvé"-be már betű se fér be,
S csak pár sornyit írtam „Az öröm könyvé"-be.

 

Karinthy Frigyes a Nyugat 1910/4. számában ekképp vélekedett: „Első poézisén bizonyosan túl van már az a költő, aki ezeket a verseket írta. A lírán, mely csak önmagát ismeri, azon a kritikus korszakon, amikor tehetségünk eltépve a köldökzsinórt, melyen át szülőanyja, az évezredes kultúra táplálta. Egy percre elfelejteni látszik, hogy mégis csak a nagy organizmusnak részese maradt - és kilökött meteorkő módjára hallatlan sziporkázásokkal véli jelezni, hogy nincs köze többé a hideg és sötét és nyugalmas, roppant Glóbushoz, a Múlthoz - melyre pedig mégis vissza kell hullania végül, fáradtan, de boldog megnyugvás érzésével. Ez a költő visszahullott már és tiszta jóleső alázattal ismerte meg, hogy a nagyságot önmagunkon kívül keresni, meglátni és megcsodálni: ez a feladat adhat még művészi és költői értékeket. Legfőbb eleme a költészetnek a nyugalmas, becsületes áhítat, megértése és kultusza mindennek, amit a természet emberi kiválóságban produkált. Ám meg kell értenünk újra, miben áll ez a gyönyörűség, mert a maihoz hasonló forradalmias irodalmi korok költészetének világító köréből rendesen kiesik egyidőre ez a különben oly nagy szerepű motívum: a történelem kultusza és tisztelete. Pedig ez a motívum éppoly elhatározóvá válik egy-egy költőnél s oly nagyszerű műveket hoz létre (gondoljunk Anatol France-ra), mint magának a természetnek, a primitíven természetesnek és az egyéniségnek kultusza, a természetimádás, mely a ma művészetét táplálja. Lenkei Henrik a történelem természetimádója: annak végtelen birodalmához olyan mámorral és szeretettel, egész lelkének olyan csodálatával közeledik, mintha magát az anyatermészetet látná benne, - annak alkatrészeit, a nagy embereket és nagy tetteket pedig abszolút értékeknek, befejezett szépségeknek látja - bérceknek és szikláknak és hegyláncoknak a történelem végtelen országában, melyek azért és úgy nagyok és csodálatraméltók, amiért és ahogyan a történelem szeszélye létrehozta és tájképbe foglalta őket”.
„Régi mesterek közt” című, rézkarcokkal díszített albuma 1923-banjelent meg. Hétről hétre a Pester Lloydba, Pesti Hírlapba és az Újság-ha számos tárcát és cikket irt. A Magyar Goethe Társaság kiadta 1927-ben „A nagy előjáték” című drámai költeményét,mely rendkívül elismerő kritikái kapott.

Aratáskor

I.

Megterhesült a boldog földanya,
Ölébül kél kalászok aranya.

Mit rávetett a nap szerelmesen:
A millió csók mind áldássá leszen.

Erő forrása, jó fü gyökere,
Hogy száz sebünket gyógyítsuk vele,

Hogy a sok, szenvedéstől szárnyszegett
Meglássa újra az örök eget.

II.

A föld, a föld sohse igaztalan,
A földnek hü, anyai szive van:

Mert gyermekének gyöngye sírba hull
, Nem pártol el élő fiaitul.

Niobévé őt nem teszi a gyász,
Meg nem bénítja gyáva roskadás.

Szeretete kincstengerré dagad,
S füröszti benne — a maradtakat.

III.

A nagy család rettentő harcban ég,
Testvér testvérnek oltja életét.

Hiába volt a példa, intelem,
Gyűlölség lőn úrrá a sziveken.

Az emberi fenevad szabadul,
Ami nemes, szép, drága sárba ful —

S rendíthetetlen Szizifusz gyanánt
Elülről kezdi művét földanyánk.

 

Egy másik recenzióban így írtak legújabb kötetéről: „Tizenöt esztendővel ezelőtt Lenkei Henrik „Az én hőseim” című lírai arcképsorozatában már felesküdött az örök fejlődés hitének szentségére. Hősei – mindannyian a szellem lovagja – a szenvedések iskolájában tesznek próbát eszményeikhez való ragaszkodásukról. Ők maguk elbukhatnak, de az eszme, amelyért elvéreztek, megdicsőül. “A nagy előjáték” jeleneteit magába tömörítő drámai költemény szintén a minden poklokon keresztül való evolúció diadaléneke. A biblikus őskor e megelevenítése – a biblia szövegében megörökített hagyományoktól olykor messzire elkalandozik a költő vérmes képzelete – nem öncél. Amikor nem egyszer leglelkünkben megrendülő tanúivá kényszeredünk annak a legendás drámának, amelynek óriásútja a paradicsom elvesztésétől Ábel, Káin, Éva halálán át Ádám végtelenbe költözéséig ível túl a költői hatáson, amellyel emberfölötti és mégis velünk egytestvér emberek sorsának mellettünk eldübörgése jár, tanítást is be kell fogadnunk. Azokra a hol zord freskókra, hol gyengéd miniatűrökre emlékeztető képekre, amelyeken Lenkei elénk döbbenti a mitikus ősemberiséget, tagadhatatlan pedagógiai célzatosság is ránehezül. A drámai képek nemcsak esztétikai élvezettel ajándékoznak meg, hanem – nincs mit szégyelleni emiatt! – oktatnak is. Ez a sohasem tolakodó, önként adódó tanítás a szenvedés nevelő erejéről, a fájdalom életképző hivatásáról, a gyötrelem edző hatásáról prédikátorkodik. A haladás útja – végsőképpen ezt ujjongják Lenkei jelenetei – százszoros pusztuláson át is a jóságot diadalmaskodtató megváltás felé visz. A legerősebb hatalom, a lélek, számtalan kudarc után, mégis csak győz az anyagon. Akárhányszor meg is tagadjuk, bennünk az Isten. Bármennyiszer el is bukunk rohantunkban, mégis mind tökéletesebbé magasodunk, míg végre – boldogságos remény! – a földön visszavarázsoljuk az elvesztett Édenkertet.”
Majd 1931-ben „A szépség temploma” címen regénye, ugyanaz évben Istentábora címmel biblikus tárgyú versei jelentek meg. „Utolsóroham” címmel összegyűjtött versei és drámái1933-ban, 1937-ban pedig „Az élet ormán” című novelláskötete hagyta el a sajtót.
Egy tevékeny irodalmi és tanári munkássággal beszőtt élet végén, 80 éves korában hunyt el Lenkei Henrik, 1943. július 5., és a Kozma utcai zsidótemetőben alussza örök álmát.
Érdekesség, hogy Lenkei Henrik korában a pesti polgárok közt – akárcsak a XXI. század elején – a pesszimizmus, amely az egész európai kultúra pusztulását jósolja meg, sokkal divatosabb, mint az optimizmus, amely sokak szemében – egyébként minden tekintetben gond nélküli életük dacára – nem tűnik eléggé divatosnak. Termékeny szerző volt, verseskötetei mellett drámáival két akadémiai pályadíjat nyert. A Magyar Goethe Társaság és a La Fontaine Irodalmi Társaság is tagjának választotta. Horthy Miklós kormányzó 1937-ben, évtizedeken át kifejlett értékes pedagógiai és irodalmi munkássága elismeréséül főgimnáziumi igazgató címmel ruházta fel.

Visszatekintés

Nem bánom, hogy hátul maradtam,
Hogy, ha vetettem, nem arattam,
Hogy nem fürödtem nap sugárán,
Hogy feledés magánya vár rám

, Hogy nem dúskáltam drága kincsben,
Hogy kertből egy virágnyi sincsen,
Hogy zsellér lészek holtomiglan,
Hogy éj-napom kis zugban illan,

Hogy cserbenhagytak jóbarátok,
Hogy hű szemet nagynéha látok,
Hogy messze elkerült a hála,
S közönynek elborít homálya.

De fáj a tűz, mely lánggal égve
Lehamvadt lelkem rejtekébe,
A csók, mely nem találta párját,
A vágy, melyet dér foga járt át.

A sok nagy szándék, mely lecsökkent,
A gyöngyforrás, mely visszaszökkent.
A pezsgő kedv, mely szertekorhadt,
A sásszárny, mely ketrecbe sorvadt.

Az oszlop, melyet villám tört szét,
A tölgy, melynek szél vájta törzsét,
A szirtbe torpadt folyam árja,
A megfeneklett büszke gálya!

 

Munkái:

Költemények. Budapest, 1886. –
Újabb költemények. Budapest, 1895. –
Kain halála. Drámai költemény. Budapest, 1899. –
Válogatott költemények. Budapest, 1900. –
Új versek. Budapest, 1904. –
Az én hőseim. Versek. Budapest, 1910. –
Májusi fagy. Színmű. Nemzeti Színház: 1911. /Társszerző: Szilágyi Géza./ –
A nagy előjáték. Drámai költemény. Budapest, 1927. –
Isten tábora. Versek. Budapest, 1931. –
Utolsó roham. Versek. Budapest, 1933. –
Leáldozás. Dráma. Budapest, 1933. –
Aretino. Dráma. Budapest, 1933. –
Az élet ormán. Próza. Budapest, 1937. –

Források:
Arcanum, MEK, Pallasz Nagylexikon, Pécsi Napló, Pécsi szemle, Új idők, Ujság, Vasárnapi Újság különböző számai.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf