Végh György: Alszik a kedves

Alszik a kedves. Lám, betakarja ölét a kezével:
meg ne rabolja tüzét a manó; hűs éji nyugalmát!
Alszik, a vágya betelt s üde hab csacsog ajka szegélyén;
szép feje fészket rak, fürjként, fejem és a nyakam közt.
Szenderedő vagyok én is: azonban hessen az álom;
mert a szívembe nyilall: nézd csak, sose láthatod eztán!
Nézem: az éj kegyes és felküldi az égre a holdat,
hogy szeretőmre terítse a fényét, mint puha leplet.
Míly arany, őszi-szinű: remegő öle drága bozótja!
Telt az alakja: Rubens eleven festménye a teste!
Combja erős, dacos is: feszítő kezem összeszorítja,
hogyha makacs, ám, ha akar, jaj: hogy tud ölelni!
Tompora halmait oly jó gondtalanul veregetni:
gömbölyödőn feszül ottan a bőr! s finoman bizseregve!
Ringani szoktam bársonyos, asszonyi melle rugalmán!
Szép a bokája, de azt nem nézem: láthatom utcán
ép eleget: meg a térdét - most divat ezt mutogatni!
Köldöke lomha hajó: a hasán ring, mint vizek árján!
Hóna alól kicsi kecske-szakáll fura illata szálldos!
Gyöngyével díszíti s telefüggeti már a verejték
lassan egész testét: meleg álma lehet neki rólam!
Ébredezik, furcsán: nyújtózva kicsit, szeme felnyíl:
lágy mosoly ébred az ajkán, hogy rámnéz: odabújik
hozzám és keze már vágyón lehanyatlik öléről...