Vályi Nagy Géza: Haladó nótafa…

Magyar nép! Várom új dalaidat:
Hogy nótatermő fád virágba szökken,
Szó csendül fájó némaság után –
S édes tehertől hajló ágaidról
Sziromeső hull, fényeső zuhog,
Százillatú, százszínű habpihék
Kábítva, részegítve záporoznak –
S dalok fakadnak: hamvas, új dalok:
Tarkák, szerények s harmatos-üdék…

Magyar nép! Várom új dalaidat:
Mikor önlelked mélységeibe nézel,
Onnan merítesz fénylő gyöngyöket,
S nem sikkad el királyi ékköved –
És megpendíted bűvös hangszered,
A szívedet, – amelybe első dobbanáskor
Füttyös madárkát tett az Alkotó…

Magad fogansz dalt s magadnak dalolsz,
Nem más csinálja többé éneked –
Aszott szívek dal-művirágai,
Bűn Bábeleknek zagyvalékai
Nem mételyeznek többé mákonyukkal!....

Magyar nép! Várom új dalaidat,
Miket teremtő, szent révületedben –
Ösztönös, ősi gyermekgyügyögéssel
Formálsz – robot közt – erdőn és mezőn,
Tavasszal, szénahordás idején,
Vagy júliusi, nyári rekkenőkön,
Mikor kalász közt rendet vág kaszád,
S fosztóka mellett este a fonóban…
Míg önfeledten, boldogan mesélsz…

Milyen gyönyörűek lesznek e dalok:
Zengők, csengők, mint pacsirtaének,
Tarkák, mint a rét virágai –
Tiszták, mint a hűs, hajnali harmat,
Szárnyalók, mint esteli ima…
Sírnak-rínak, mint a hegedűhúr,
Kacagnak, mint pajkos flótahang,
Panaszkodnak, mint pásztortilinkó,
Búgnak, mint a bús tárogató…

Magyar nép! Várom új dalaidat,
Miket a lélek titkos méhe szül,
S köntöst cserélve szájról-szájra járnak,
Pallérozódnak, szépülnek soká –
Közös búbánat, érzés cseng belőlük,
És mégis egy szív lüktetése csak…
Bennük sír: emlék, vágy, öröm, lemondás –
Arád: szűztiszta, hófehér szerelme,
Szülőföld: hívó, bíztató szava –
Anyád: örökbús, féltő bánata…
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Századok jönnek…, századok letünnek…
S ha egy ajkon is megzendül a dal,
Ezer porló szív dobban vissza rája,
S az ismeretlen dalnok újra él…

Magyar nép! Várom új dalaidat,
Mert nem lehet, hogy nótafád kivesszen,
S ne hajtson többé új hajtásokat,
S gyümölcse meddőn, rügybe elvetéljen…
A fának nőni, élni, élni kell –
Viharvert, széthullt, bús fajommal együtt
Virulnia és virágoznia!...

Oh, mert a dal nem ismer elmulást!
Dacol idővel, árnnyal, zord halállal,
Nem ér hozzája gazság, földi szenny –
Istentől van és örökkévaló,
S csak az utolsó szívvel némul el!...
Dalolj, magyar nép, óh, dalolj… dalolj!