Lendvai István: Hálálkodás
Aranybort mértél, Istenem, ez őszre
a te szegény kis magyar világodnak.
Elöntéd fára, kertre és mezőkre,
s mindenek újra nekividámodtak.
Arany őszt adtál, sok derűs
napot, s a költő, Uram, legtöbbet kapott.
Őneki mérted szinnek-fénynek bővét.
Hisz övé minden, semmije sem lévén.
Mindent ő vesz birtokba, mindent ő véd,
becéz, dédelget. S arany napok végén
ő hálálkodik a sok dús helyett,
ki telekkönyvben bír számot s helyet.
Világodnak a költő tolvaj csősze.
Kerüli, őrzi s közben összelopja,
ami aranyat elontasz nyárra-őszre,
s ha teli szeme, szíve, firka-lapja:
dalos duhaj lesz, rémes részeged.
Be jó, hogy tetten csak Te érheted.