Móra Ferenc: A föld, A hegedű, Az lesz csak a nap…

Móra Ferenc:

A föld

Parasztasszony volt Rózsi néni,
Nekünk jóformán idegen.
Egy este mégis ide hozták
A tanyájukról betegen.
Esett a hó, a szél sodorta,
Épp Gyertyaszentelő előtt
S mert mind rokonok a szegények,
Hát befogadtuk őt.

A doktor urat drágállották,
Hát Matyi Verát hívtuk el, –
Kisruhavarró, javasasszony,
Templompribék, meg ami kell.
Kapott lisztecskét, egy kis búzát,
Tyúkot, vajacskát, zsírt, babot,
S megkente nyúlhájjal az asszonyt,
Aztán ráolvasott.

De Isten rendelése ellen
Sokat még a nyúlháj sem ér,
Fogyogatott Rozál az ágyban,
Akár a megszegett kenyér.
Már tudta is, hogy meg kell halni,
De róla sohse ejte szót,
Csak a csuklójára csavarta
A szentelt olvasót.

S hogy az első hetipiackor
Az ura hozzá betekint,
Még azt se tudakolja tőle,
Hogy búsulnak-e odakint.
Pedig jól éltek és közöttük
Sohse volt szentségtörés, –
Mégis csak azt kérdezte meg, hogy
Zöldül-e a vetés?

Olyan volt már, akár az árnyék,
De azért mégis kitelelt,
Csakhogy mindig aludt a jámbor
S ha szóltunk hozzá, nem felelt,
Csak ha a tanyáról bejöttek,
Olyankor hallottuk szavát:
– Ugyan nyitják-e már a szőlőt
Minálunk, odaát?

Húsvét felé virágos ággal
Kedveskedett ura neki:
A kis oltvány a tüköralma
Első virágát hozta ki.
Hogy jól kötött-e, minden szirmát
Letépte gonddal a beteg
S hogy kár volt akkorát letörni,
Csak azt jegyezte meg.

Még azon éjjel rosszabbul lett,
Álmában félre is beszélt,
A halál mezsgyéjére térve,
Szokatlan máktermést remélt.
«Lehetett volna cirkot vetni
A pusztaföld sarkába is…
Sokat kárál az a bodor tyúk…
Vizet!… jaj Is…, jaj Is…»

Amikor eszméletre tére,
Elhívtuk hozzá a papot.
Az ura egy-két könnyet ejtve,
Mellette imádkozott.
«Ki ne peregjen ám a borsó,
Azt meg kell szedni idejin» –
Szólt s eláradt az örökálom
Lehunyott szemein.

Azóta, ha a tanyaszélben
Elnézem a kövér rozsot,
Érzem mindég, hogy éjjelente
A Rozál lelke szálldos ott.
És terhes ágra, ért kalászra
Bő áldást hinteget,
Tovább őrizvén azt a földet,
Amelybül vétetett.

Móra Ferenc:

A hegedű

Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott kifelejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely oda tette:
De megörültem
Én néki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.

Róluk a port biz
Le se törülgettem,
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyírettyűt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképpen
Kívánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kínosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefújja porát,
Megpengeti halkan
A húsok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.

Sohse hallottam
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpítne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.

Olyan volt, mintha
Édes anyám
Ringatna lágyan
Szelíd karán
A már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba,
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szívemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve

(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szívem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre…

S még szorosabban
Szorítám szívemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszítettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.

Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit…

Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Meg is öregedtem:
Hanem ez egyben,
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba
S mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom.

Móra Ferenc: