Jakab Ödön költő, főreáliskolai tanár

Ezelőtt bizony több mint 147 évvel — 1874 őszén — ismeretlen név állott Vadnay Károly kedves Fővárosi Lapok-ja egyik számának élén közölt vers alatt. A népballadák hangján és formájában írt versnek az volt a címe, hogy „Nem látták a kicsi fiam?”. Az új költő neve pedig: Jakab Ödön, később a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja, főállású budapesti állami reáliskolai tanár, akinek költészete a nép- nemzeti irányvonalat képviselte. Huszonkét kötet jelzi Jakab Ödön írói pályáját. Irt lírai és elbeszélő költeményeket, prózai elbeszéléseket és drámákat. Azoknak a hagyományoknak volt az ápolója, melyeket az Arany—Gyulai költői iskola témakör, nyelv- és kifejezésmód terén örökségképpen hagyott a XIX. századvégi nemzedékre. E nemzedék költőinek működése általánosságban csaknem iskolás példája az irodalmi hanyatlásnak, melyben üde forrásként jelentkezik később egy-két kiválóbb költőnek, mint például Vargha Gyulának különösen öregkori lírája, mintegy bizonyságul arra, hogy a hagyományos formák gazdag költői kép és egyéni szín révén még mindig megtelhetnek átható erővel. Jakab Ödön, aki e század nyolcvanas éveiben lépett fel verseivel, szintén előnyösen különbözött társaitól. Új színnek, a maga székely patriotizmusát, izzó fajszeretetét vitte be a lírába s jórészt ennek köszönhette akkori népszerűségét. Költészetének halk, kissé fátyolozott hangja a növekvő évek során egyre észrevétlenebből halt el az új irányok csatazajában; az új költészetnek az ő eszményeitől eltérő törekvéseivel szemben leplezetlenül nyilvánított ellenérzése nemegyszer a fölényeskedő kipellengérezésnek mérgezett nyilait vonta fejére. Székely szívóssággal s felfogásának határozottságából mit sem engedve állta – élete végéig – a támadásokat.

Nem látták a kicsi fiam?

Farkas nyí az erdő mélyén,
Sziszeg a szél, majd megdermed.
Gonosz anyád hajh hová csal
Ilyen későn, szegény gyermek?!

»Kicsi fiam! látod, látod
Azt az erdőt fenn a bércen?
Édesapád nincs meghalva,
Ott lakik a közepében.

Hozzá viszlek csak csendesen,
Ne sírd föl az egész utcát!«
Félrefordul: »Jaj Istenem!
Ha meglátnák, ha megtudnák!«

»Hallod anyám? Farkas vonít,ú
Én úgy félek… ne vígy engem!«
»Dehogy farkas, dehogy farkas,
Csak csendesen, édes szentem!«

Sivít a szél, halad az éj,
Kettőt ver a toronyóra.
Nyívó farkas csak elhallgat,
Mintha egyéb dolga volna…

Hazatér a gonosz anya,
De lelkében mély küzdés kél:
»Kárhozatos szerelmeddel,
Gyilkos ember, mire késztél!

Nem tehetem. Jaj nem hagyom
Erdők mélyén egymagára,
Megfagyni, vagy vért éhező
Vadállatok prédájára!

Visszahozom… hisz rám hagyta
Apja a halálos ágyon.
Ha nem kellek gyermekestől:
Mondj le rólam – azt se bánom!«

És elindul és keresi,
De nem kapja szegénykét meg;
Egy fatőtül százszor megy el
S egy fatőhöz százszor tér meg.

Másnap reggel egész falu
Utcára gyűl kívéncsian
S egy őrült hang mind azt kérdi:
»Nem látták a kicsi fiam?«

Jakab Ödön akkor — mint a kolozsvári egyetem bölcsészeti karának hallgatója — a fiatalság legszebb napjait élte, az élete gyöngyvirágos tavaszában járt, hisz húszesztendős volt! Erdélyben Vadasdon, az egykori Maros-Torda vármegyében született 1854. július 26-án, Jakab István földbirtokos és Vajai Nagy Mária gyermekeként. Kilenc éves korában, 1863. szeptember a marosvásárhelyi Evangélikus Collegiumba adták be szülei. Édesapja 1865-ben meghalt és a birtokokhoz nem értő szegény anyja nagy erőfeszítéssel taníttatta tovább. Már az iskolában is folyton verselgetett és egy előkelő, irodalomkedvelő úr, aki vendégei előtt Jakabot verseinek elszavalására kérte fel, gyakran ellátta pénzzel, tan és irodaeszközökkel, . Az önképző körnek főversírója volt és egyre nyerte a jutalmakat az iskolai év végén. Tanárai szerették, különösen Mentovich Ferencz, kihez baráti vonzalommal viseltetett; ő buzdította főleg a költészetre meg Tolnai Lajos író-költő, akkori marosvásárhelyi lelkész.

Március 15.

Az volt tavasz:
Negyvennyolc tavasza!
Völgyek vizén a nehéz rabbilincs,
Melyet kegyetlen téli viharok
Kovácsolának rája zsarnokul:
Felmozdult ám ez alvó nemzet is
És megdöngette rácsukott
Vén tömlöcének százados falát,
Hogy megrengett az ég és föld belé!
Magasztos vágyak, virradó remény
Futották bé a szomjú szíveket;
Önérzetes kiáltó szózatok
Válták fel lusta szolgaság jaját;
Láncok szakadtak s vígan harsogott
A szent szabadság szilaj himnusza,
Előzve berki csalogány dalát.

Aztán jöttek rettentő szép idők!
Kigyúlt az ország mind a négy szögén,
S gyilkos vas élén bőven csorranó
Szívek vérével dorbézolt a föld.
Nem a pacsirta költé a napot:
Bősz harci lárma verte fel korán,
És dörgő ágyúk zordon dallamán
Feküdt el késő alkonyon.
Mesék világa támadott elé,
Csodás legendák tárgya szaporult;
A megvadult nép ezrivel
Veté magából ellenségire
Halálosztó félelmes hőseit,
Mennykövét hányó bús felleg gyanánt.
A törpe magyar gyorsan nagyra nőtt,
Csaták tüzében fölemelkedék,
Mint a hőmérő higanyoszlopa
A nyári nap hevén.
Igen, megnőttél, árva nemzetem!
Küzdelmeidben oly magas levél,
Hogy diadalmas vérző homlokod
Átlátszott távol napnyugat
Sík óceánja rengeteg ködén
S egy más világrész büszke nép is
Csodálattal szemléle partiról.

S ha elnyomott is hóhér ellened
Bérenc hordákkal izmosult hada:
Haragja kényén össze nem törél,
Csak meghajoltál, mint a fiatal
Sudár fa szála, mely annál nagyobb
Erővel szegi föl nemes fejét,
Minél mélyebben hajták meg elébb.
Te is a porból talpra szökkenél,
Felépítéd romjából sorsodat,
Múltaddal adva fényes foglalót
Az időnek egy újabb ezredért.

S ím, most szabad vagy, ünnepelt, erős!
Szolgálatodra készen állanak
A jövendőből intő századok,
Mikor a népek törvényasztalánál
Legelső hely lesz érdemelt helyed.
Országok fognak semmiségbe dőlni,
De te akkor is élni fogsz,
Történetednek fényén visszajárva
Elalkonyult nagy múltak éjibe,
Hol egykor ádáz ellenségeidnek
Emlék világa immár kialudt.
És én nyugodtan alszom majd alant,
Mg síromon az idők árja zúg;
Dicsőségedről lesznek álmaim,
S boldoggá tesz a gondolat,
Hogy a te büszke múltadnak valék
Egy kis paránya ide fenn,
Édes imádott nemzetem!!…

Majd 1874 őszén a kolozsvári egyetemre ment, hol magyar nyelvet és irodalomtörténetet hallgatott. Itt születet a fenn említett vers, amely figyelmet keltett irodalmi
körökben is és a minden fiatal tehetségért nagy örömmel lelkesedő Szász Károly, a későbbi püspök – akkor még tanácsos a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Trefort oldalán — mindjárt érdeklődni kezdett az új kis költőtárs iránt, akivel egy-két év múlva aztán élénk levelezést folytatott. Szász Károly után nagyértékű levélgyűjtemény maradt a család birtokában, s ezek közt a levelek közt ott van a dévai fiatal tanárnak, Jakab Ödönnek is több kedves levele. Olyan igaz szeretet és tisztelet érzik ki ezekből a levelekből a nagytekintélyű irodalmi vezér iránt, amilyennek őszinte, meleg hangja a mai önző, rideg világban bizony ritkán csendül meg. Észre lehet venni a sorokból, hogy a bennük megnyilatkozó baráti érzés voltaképpen visszhangja annak az önzetlen ragaszkodásnak, kedves érdeklődésnek, amellyel korszakának e neves irodalmára, az ő ifjú kezdő pályatársa iránt viseltetett.

Az anya

Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek:
Itt hangos alku foly, ott csereberélnek,
Vígan mulat, akit mulatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok lacikonyha.

Ím, azonban egyszer, hol legtöbb sátor van,
Vad lárma üvölt fel egyik sikátorban:
„Tolvaj! Meg kell fogni! Elébe! elébe!
Egy vég pántlikámat belopta zsebébe!”
Azzal egy legénynek az egész kufárhad
Nagy sátorrudakkal gyorsan neki támad,
Verik agyba-főbe könyörtelen kedvvel:
„Ha nincs pénzed, ne jöjj, vásárba, gazember!”

Csak jajgat a legény, elhagyva magára,
Nincs egy lélek, aki védelmére szállna;
Kedves pajtásai, cifra szeretője
Egy pillanatra mind eltűntek mellőle,
Ki erre, ki arra, elhúzódtak félre:
Nehogy az üldözött védelmüket kérje,
Mert elsüllyednének a nagy szégyen miatt,
Azzal a tolvajjal, hogy egy falusiak!

De mikor legbőszebb lett a zenebona,
Hirtelen egy öregasszony terem oda;
Halja, hogy mi történt és legott serényen
Áttöri magát a bámészkodó népen,
És durva szitkoktól, szégyentől nem félve,
Védelmezve borul a legény keblére,
Egész szíve ott sír feddő szavaiban:
„Jaj, mit cselekedtél, fiam, édes fiam

Nagy szegénységgel küzdött az első évben, míg a másodikban már ösztöndíjat kapott. Itt ismerkedett meg később nevesebb irodalmi szerzőkkel, mint Szász Gerővel, Szász Bélával és Hegedűs Istvánnal, kik örömest látták házuknál. Kiváló hatással volt reá Imre Sándor egyetemi tanár. Jakab 1878 januárjában a magyar nyelv és irodalomból tanári vizsgát tett; március elején először jött Budapestre, hol két hónapig a költeményei után kapott honoráriumból élt; júniusban visszatért Erdélybe, hol a báró Kemény Domokos családjánál Marosvásárhelyt nevelő lett.

Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!

Kincset eddig se kértem én, Uram !
Boldog valék én igy is, koldusán
És ezután se kérek kincset én :
Maradjak boldog és legyek szegény.

/Könyörgés, részlet/

Majd 1879 elején kinevezték Pancsovára a reáliskolához helyettes tanárnak; de szeptemberben, miután visszavágyott Erdélybe, saját kérelmére, Dévára helyezték át; [ez év július 5-én, rövid udvarlás után nőül vette Szénási Rózát]. De boldog világ is volt ez számára egyszerre.! A lángoló érzésű Jakab Ödön, alighogy 25 esztendős korában kinevezték helyettes tanárnak, nyolcszáz forint díjazással, már meg mert házasodni, megkérvén diákkori eszményképét, Rózát, ki aztán neki —1905-ben bekövetkezett korai haláláig — nemcsak hűséges élettársa,hanem valósággal múzsája lett, s kinek nevét, lelkét, szellemét sok szép költeményben örökítette meg a költő-férj. Később másodszor is megnősült.

Mikor a bánat hajdan meglepett
S szívemre szállott, zordon, néma gyásszal,
Mint őszi tájra száll a lomha köd:
Sokszor esengém akkor a halált,
Mely a szem fényes világát kioltja,
S elállva vérünk patakzó futását,
Olyanná tészi a zajgó kebelt,
Minő a hangos szőlőhely leszen,
Ha víg szüretje egyszer véget ért:
Pusztán enyésző, elhagyott.

De a mióta megtaláltalak,
S áldó szerelmed minden gyönyörét
Pazar bőségben halmozád reám;
Mióta főmet itt nyugaszthatom.
Kebled felett, e megszentelt oltáron,
Melynek szelíden zengő csengettyűje:
Szíved verése leborulni készt;
Azóta félek, irtózom a sírtól,
S kerülöm, mint a nap az éjszakát.

/Mikor a bánat, részlet/

Alig féléves boldog házas volt a dévai poéta-tanár, mikor nagy irodalmi kitüntetés érte: Fehér Ágnes című, igen szépen írt, drámai lüktetésű népies balladáját, hűséges öreg barátja, a kitűnő előadó Szász Károly bemutatta a Kisfaludy-Társaság-ban. Élénk levelezésbe van Marosvásárhelyt Petelei Istvánnal, aki akkor már országszerte ismert költő. Gyulai Pál azonban nemcsak pártfogolja; dicséri tehetségét, de kárhoztatja Petelei módszerét és pesszimisztikus szemléletét, azt szeretné, ha nagyobb kompozíciókkal próbálkozna, felhagyna pesszimizmusával. "Barátsággal bizonyította meg nekem – számol be Petelei Jakab Ödönnek írt levelében a Gyulaival való első találkozásról –, hogy de silány, mindaz, amit én firkáltam, hogy be nincs abban egyetlen igaz vonás, be sötét, derűtlen, unalmas…”. [Levél Jakab Ödönhöz; Marosvásárhely, 1880. szeptember 23.]. Különösen Mikszáthért lelkesedik Petelei, rosszallja, hogy oly sokan támadják: „Nem vagyunk olyan sokan, hogy afféle tehetségeket… ledorongolva, mégis maradjon elég”– írja, amikor Keszler József megtámadja Mikszáthot [Levél Jakab Ödönhöz; Marosvásárhely, 1884. január 11.].
Jakab egy versben szólítja meg Mikszáthot:

Sok szép mesét írtál te már ez életben,
Egyik szép mesénél a másikat szebben,
De a legszebb mesét mégse magad költéd:
Az a legszebb mese, ami – veled történt.
Tündérmesének is annyira szertelen,
Hogy különb falusi fonókba’ se terem,
Ha meghallaná sok régi költőnk pora:
El nem tudná hinni valóságnak soha!
Mióta őseink e hazát megvették,
Szerzett itt birtokot sok szittya nemzetség,
Karddal, verejtékkel, vagy áruló szóval,
Minden más egyébbel, de nem írótollal.
Magyar mesemondók, magyar lantpengetők
Ma is koldusok ám, mint századok előtt;

/ Mikszáth Kálmánnak, részlet/

Jakab Ödön már felvágyott a fővárosba és csakhamar bekerült rendes tagnak a Kisfaludy-Társaságba is, ahol mint vendég, már nagy népszerűségre tett szert. Csak a tanári fizetése volt nagyon kicsi, különösen a dévai majd a fővárosi lakásbérletek magas volta miatt. De azokban az években a régimódi, fiatal tanárok, különösen ha még poéták is voltak — és a hitveseik, különösen ha úgy szerették urukat, mint Róza az övét: az életnek csak eszményi oldalát nézték e ha kevés volt a tüzelőjük, hát pótolták szívük melegével. Körülbelül harminc esztendővel Jakab Ödön dévai tanársága előtt — az ötvenes években — Arany János, aki költői munkássága mellett szintén tanárkodott,ugyancsak ilyen, nem sok százforintos professzori fizetésből éldegélt családjával. A dévai ifjú poéta-tanár lelki szemei előtt vigasztaló és bátorító mintaképül ott ragyoghatott annak a nagykőrösi szerény tanári szállásnak mécsvilága, amely mellett egykor az ország első költője fázva nyomorgott, de rendületlenül javítgatva a tanulók dadogó dolgozatait és írogatva a maga halhatatlan verseit.
Jakab Ödön költeményeinek első kötete már előbb, 1880-ban jelent meg, előfizetéssel és — ami akkor nagy szó, szinte irodalmi esemény volt: majdnem ezer előfizető jelentkezett! Azután sok könyve jelent meg Jakab Ödönnek, nemcsak verseskötetek, hanem prózai elbeszéléseket is tartalmazók, Árgírus című szép tündérmeséjével megnyerte az Akadémia Nádasdy-díját, amit nem igen gyakran adtak ki. Árgírus királyfi civódó ördögfiakra akad, kik atyjuk bűvös erejű bocskorán, palástján és ostorán nem tudnak megosztozni. Árgírus csellel eltávolítván őket,a bűvös ruha segítségével ott terem kedvesénél, a kivel aztán boldogan élnek. E szép mesének egyes részei a keleti népek meséire emlékeztetnek, minthogy ezekben található föl a legtöbb európai mesének ősalapja, mely aztán később többfélekép alakult, változott. Vörösmarty szintén ezt a mesét dolgozta fel Csongor és Tünde című fantasztikus vígjátékában, Jakab Ödön pedig Arany példája után költői elbeszéléssé dolgozta fel a régi krónikás anyagot. Később írt még több színdarabot is, 1883-ban a Petőfi-társaság is megválasztotta rendes tagjának. A fővárosi VI. kerületi főreáliskola rendes tanárává nevezték ki 1884-ben, Budapest VII. kerületében élt és itt tanított végig 1910-es nyugdíjazásáig. Nemcsak verseket írt, „Délibáb”című prózai kötetének recenziója szerint „elbeszélései semmiképpen sem felelnek megdivatos elbeszélőink elméletének. Képzelete szívesen menekül a nagyvárosi életből, hol a nemzetközi viszonyok könnyebben törlik el a nemzeti s egyéni jellemvonásokat. Az előkelő szalonok hazug örömeinél jobban érdekli a vidék, különösen a falu. Miatta hiába rezeg a fény a boudoirok selymén és bársonyán, hiába ringatják mámorba a bódító színek a nagyvilági hölgy idegeit; rokon érzése inkább hajol Erdélynek valamelyik félreeső völgye, egy-egy ütött-kopott paplak s az egyszerű falusi nép felé. Hősei jobbára a szürke polgári társadalom alakjai, kiknek gondolkodását az élet terhe nehézkessé tette, sokszor el is torzította. Nyugdíjazása után is sokat dolgozott, az irodalomnak és az irodalomtörténetnek szentelte minden idejét, miközben számtalan hivatalos megbecsülésben is van része. Életművéért 1920-ban a Petőfi Társaság nagydíját kapja meg, 1924-től az MTA levelező tagja. Szoros barátságot tartott Tömörkény István íróval, a Dugonics Társaság alapító tagjával. Verseiben egyre többet tűnik fel az elmúlásba való beletörődés.

Én Istenem, mi lesz velem,
Ha tovább is mind így megyén?
El ha még egy pár barátot
Hantolnak:
A múltból csak én maradok
Maholnap!
-
Mire eljön a halálom,
Nem lesz már, aki sajnáljon,
Elmehetek innen Isten
Hírével:
Utamra egy sóhajtás se
Kísér el!

/Harangoznak, részlet/

Ennek dacára, már túl van a hetvenen, egészsége és munkakedve még mindig töretlen, így megjelenik a Kisfaludy-Társaság kiadásában, a Franklin-Társulatnál legfrissebb versgyűjteménye, az „Este felé” E művének méltatása némiképp fanyar, vegyes képet mutat. Jakab Ödön költői értékét ekkora régen megállapította az irodalomtörténeti kritika. „Ma már így ő nagyobbra nőtt annál, hogysem kritikusi mérővesszővel méregessük megállapodott és megmért költői nagyságát. Most megjelent új verseskönyve csak kedves és boldog alkalom arra, hogy örvendezzünk a hetvenedik éven is túljutott magyar poéta fiatalságának. Mert Jakab Ödönnek nemcsak szép-szálfa teste, élő-meleg tekintete, nyílegyenes és gyorsütemű járása fiatalos, hanem legújabb kötetében összegyűjtött több mint száz költeményében is a frissesség bája, az üdeség cirógatása és a természetesség igaz mosolya simul hozzánk, kúszik szívünkre ifjonti kedvességgel. Jakab Ödön nem üstököse a magyar irodalomnak. De annál állandóbb és rokonszenvesebb világítással égő ékessége. Maga írja:

»Hogy üstököst kövessen álmod,
Épp oly dőreség megpróbálnod,
Mint gyermekek, ha kedvet kapnak,
utána futni gyorsvonatnak.«”

Budapesten hunyt el 1931. március 5-én. Legmelegebben Pintér Jenő irodalomkritikus méltatja, mikor többek közt azt írja róla: „Egyénisége a szeretteihez való törhetetlen ragaszkodásnak, a becsületes magyar tradíciók megbecsülésének és a múltak emlékein el-elborongó szemlélődésnek motívumaiból szövődik. Búsongó vallomásai a székelyszármazású költők legkiválóbbjává teszik”. Jakab Ödön ravatalánál Pékár Gyula mond frázisoktól hemzsegő búcsúztató beszédet 1931. március 8-án, a Fiumei-úti Sírkertben, ahol védett síremléke ma is megtalálható.

A költő temetése*

Míg az ősz költő fáradt testét
Sírja porába leereszték,
Hogy aztán zárják el mögötte
E szép világot mindörökre:
Azalatt egy kis fülmilécske
Ült a szomszéd fa sűrűjébe,
S miután lopva jól megbújt ott,
Édesen csengő dalra gyújtott.
Egész szívéből fútta, fútta,
Amint az Istentől tanúlta,
Nem nézve azt, hogy messze van még
A dalra hívó enyhe napvég.
Megérté tán, hogy már a dalnok
Ütja szomorú éjbe hajlott,
S úgy gondolá, hogy illő volna,
Ez éjhez is ha ő dalolna.
Akármit gondolt, bölcsen tette,
Hogy azt az édes dalt zengette.
Még a fa is, amelyre szállott,
Legyen érette százszor áldott!
Ki éppen akkor haladá át
Az alvilági éj határát:
Szegény költőnek ott bizonnyal
Jól esett az a felhangzott dal.
Azt hitte: az ő éjjelének
Mély árnyaiból jön az ének,
S e boldog hittel megcsalatván,
Bátrabban indult útnak
aztán.
Mert hát ugyan mely földi vándor
Félne az olyan éjszakától,
Melyből biztatón cseng feléje
A mezők hangos fülmiiéje?

*) Jakab Ödönnek ez a verse „Őszi virágok” című kötetében jelent meg. Jókai temetése után írta. Jókai temetésén ugyanis, amikor a koporsót éppen a sírba eresztették, egyik közeli fán dalolni kezdett a fülemüle.

Források:
Arcanum, Budapesti Szemle, Budapesti újságírók almanachja, Fővárosi Lapok, Kisfaludy-Társaság Évlapjai, MEK, Protestáns Szemle, Uj Idők különböző számai.

Összeállította – cspb –