Zichy Géza gróf, költő, zongoraművész és zeneszerző

Egy ősi nemesi család tán legjelesebb leszármazottja. A színes, szorgalmas és intelligens Zichy família egyik legkiválóbbja, ősei, oldalági rokonai közt volt szorgos mezőgazdász, aki hozzáértően és eredményesen gazdálkodott 10 ezer kataszteri holdon a Fejér megyei Zichyfalván, volt Budán, Óbudán és a pesti Józsefvárosban is palotát építő oroszlánvadász, és volt olyan is, mint gróf Zichy Ödön, akit 1848 őszén, Lóréven hazaárulás vádjával felakasztottak. Még két Zichyről kell megemlékeznünk, az 1829-ben született Zichy Nándorról, aki a Katolikus Néppárt alapító elnöke volt. Valamint az 1837-ben született Zichy Jenőről, aki saját költségén Oroszországba, több ázsiai országba valamint a Kaukázusba is több tudományos expedíciót szervezett és vezetett  a magyarság eredetének felkutatására, neves tudósok részvételével.Zichy Géza már gyermekkorában nagy akaraterőt mutatott, tizennégy éves korában súlyos szerencsétlenség érte: egy vadászat alkalmával fegyvere véletlenül elsült s jobb karját a lövés úgy összezúzta, hogy ezt a karját le kellett vágni. Nem esett kétségbe; páratlan szívóssággal képezte ki bal kezét; meg akarta mutatni, hogy az ember félkézzel is egész férfi lehet. Néhány év múlva már – Liszt Ferenc tanítványaként, aki egy Budapesten tartott hangverseny alkalmával a fölzúgott tapsvihar után, melyet Zichy aratott, maga az ősz mester, Liszt is így szólt lelkesülten: »Ennyit már magam sem akartam«. – a legkiválóbb előadó-zongoraművészek sorába emelkedett, villámsebességű futamait csodálattal hallgatták. A magyar művészetek története zeneszerzői érdemeit is számontartja; műdalai, rapszódiái, fantáziái, oratóriumai nem közönséges tehetségre vallottak; operái érdemes helyet töltöttek be a magyar dalmű fejlődésében. [Alár, Roland-mester, Rákóczi-trilógia.] Megzenésítette Arany János: Zács Klára című balladáját 1873-ban, a bemutatóján maga Liszt Ferenc is részt vett. Vélhetőleg ekkor mélyült el annyira barátságuk, hogy a jómodú Zichy anyagiakkal is segítette a legnagyobb magyar zeneszerzőnk egyikét. Mint költő nemes gondolkodású, melegen érző lírikus volt, de művészi sokoldalúsága meggátolta ereje teljes kibontakozását. Zichy gróf egyike volt azon mágnásainknak, aminők minden időben és korban voltak, hogy a többiekért – folytonosan kiengesztelve tartsák a nemzetet. Egy ember, akinek bár tizenötezer hold földje volt a Felvidéken, de aki mégis minden idejét a közügyeknek, tehetségét a zenének és az irodalomnak szenteli.

Anyánk

Ki az, ki távolban
Távolban, közelben
Mindig csak téged tart
Lelkéhez ölelten?

Éretted aggódik,
Miattad törődik,
Áldással, imával
Fölötted őrködik.

Ki mindent megbocsát,
És mindent elfeled,
Mellőzve, feledve
Csak szeret, csak szeret.

Ó! a hű, jó anyát
Minek is nevezzem,
Azt a szent deszkaszált
Háborgó tengeren.

Megvédő pajzsunkat,
Hibáink fátyolát,
Szívünknek, lelkünknek
Leghűbb gondozóját.

Ó, azért anyádat,
Anyádat becsüld meg,
Ősz haját simogasd,
Könnyeit törölgesd!

Két kezét csókoljad,
Jártában segítsed,
Kínjait, bajait,
Oszlassad, enyhítsed.

Nevét, ha kiejted,
Térdepelj eléje,
S Istentől számtalan
Áldást kérj fejére!

A Zemplén vármegyei Sztárán született 1849. július 23-án.  Zichy Lipót császári és királyi kamarás, negyvennyolcas honvéd alezredes és Sztáray Mária grófnő gyermeke. A szabadságharc vége felé járt; a jogai mellett síkra szállt nemzet csaknem példátlanul hősies küzdelmének nem lehetett kívánt eredménye: meg kellett hajolnia a túlnyomó számú nyers erőnek. A cári segédhaddal megtámogatott császárhű seregek roppant erővel tört be határainkon, s a ki tehette, menekült, rejtőzött fegyverei elől. Élete az emberi akaraterő egyik legnagyszerűbb példázata. Mikor balesete után inasa kigúnyolta őt bénaságáért, mormogva öltöztette fel, kikergette a szobából: „Bezártam az ajtót és felöltöztem egyedül. Az ajtókilincs, a bútorok, lábaim, fogaim, mind segítségül szolgáltak. Ma már almát hámozok, magam vágom le körmeimet, egyedül öltözködöm, lovagolok, négyesfogatot hajtok, golyóval, söréttel jó vadász vagyok, sőt kissé zongorázni is megtanultam. Az ember egy kézzel is lehet független, csak tudni kell, hogyan”.  A gimnáziumot és a jogot Pozsonyban végezte, zongoratanulmányait Mayrberger Károly karnagy, zenetanár végezte, majd a hazánkban élő szászországi német zeneszerző Volkmann Róbert[Friedrich Robert Volkmann] és a már említett Liszt voltak mesterei. 

Dal

Ha meghalok, visszajárok
Még erre a földre,
Nem mint rémkép haloványan,
Hófehérbe födve, –
Arany hajnal hasadtával
Csalogánnyá válok,
Szerelemről énekelve
Fejed fölé szállok.
Esti szellő lesz belőlem,
Repülök utánad,
Csókjaimmal behálózom,
Hajad, arcod, szádat.
Akácvirág lesz belőlem,
S holdvilágos este,
Illatozva elhervadok
Hó öledbe esve!

Mint zeneszerző a zongorairodalomban egészen új [balkezes] irányt teremtett. Zenealkotásainak száma nagy; kitűnő átiratain kívül eredeti dalai, férfi- és vegyes karai, instrumentális szerzeményei csaknem minden fajból, föl egészen az operáig; [Dolores; A zene; Egy vár története; Szerenád; Liszt-induló; Alár ,opera, 1896; Roland mester opera, 1899, Gemma]. Majd az 1890-es években a Budapesti állami színházak intendánsa volt. Eközben 1875 – 1918 közt a Nemzeti Zenede elnöke volt, 1878-ban Németországban 1879-ben Párizsban, 1880 – 90-ben Oroszországban, Belgiumban, Ausztriában, Romániában, a skandináv államokban hangversenyezett. Hangversenyei jövedelmét jótékony és kulturális célokra fordította Párhuzamosan 1891 – 94 közt az Operaház intendánsa, 1895 – 1916-ban az Operaház vendége mint zeneszerző-karnagy és zongoraművész.

Pozsonyi harangok

A pozsonyi nagy templomban
Csengnek, bongnak a harangok,
Husz éve — nem vettem észre
Hogy oly szomorú a hangok.

Akkor hittem, zenekar szól,
Ha szólottak hajnal tájba',
Pohár csengés vegyült belé,
S szép asszonynak hahotája.

Délben újra csengve szólott,
Én bezártam zongorámat,
S el ebédhez, vig fiukhoz,
Kiknél puszta szó — a bánat.

Még, ha temetéshez kongott,
Annak is csak víg volt hangja,
Mert az ifjuságnak nem szól
Az idő lélekharangja.

S most, oh égi irgalmasság !
Hajnal tájban, délben, estve
Hangzanak, mint nehéz rögök
Koporsóra hullva, esve.

Mikszáth Kálmán írta róla: „Ma küldte szét a Kisfaludy-társaság kiválóan érdekesnek ígérkező kiadványaiból a megjelent két első kötetet, mely gróf Zichy Géza költeményeit foglalja magában. Addig is, míg az illető rovatban tüzetesebb méltatás alá veszi azokat más, nálamnál szakavatottabb toll, néhány szóval kívánom Zichy költészetét jellemezni.
Elegancia, csín és mély érzés vonul át e költeményeken, melynek többnyire epigrammai élük van. Mai poétáink nagyon értik azt a mesterséget: nyolc versszakot megereszteni anélkül, hogy valamit mondjanak, csengő rímek és pengő szavak s a háttérben titokzatos homály… Ez a vers. Zichy sohasem fog tollat, ha nincs eszméje. S ez eszmék sokszor gyönyörűek. Igaz, hogy nem mindig dolgozza ki szépen az alapgondolatját, de üde költészetet és eredeti felfogást mindenütt találunk nála.
Legsikerültebbek apró költeményei. Egy-egy kép, melyet nem ritkán művészi világításban helyez elénk: ilyen az »Október 6-ikán« című költemény, mely Damjanich özvegyét juttatja eszünkbe.
 
Szegény özvegy, mit hímezel? –
Tizenhárom halálfejet,
Tizenhárom halálfej közt
Ezt az istenáldott egyet!
 
Fehér gyönggyel, ezüst szállal
Hímezem a koponyáját:
Beh nyilallja minden öltés
Ezt a beteg szívem táját.
 
Tizenkettőt elvégeztem,
Imitt rendre fehéredik;
De nem akar elkészülni
Ez az egyik, ez az egyik!
 
Éjjel-nappal dolgozgatok.
Kín az ujjnak, kín a szemnek.
Honleányok, ilyen munkát
Ne adjon az isten nektek!
 
Hangulatteljes a »Deák Ferenc halálára« írt versecske is, mely többet fejez ki a Szász Károly végtelen ódájánál.
 
Nemzetének édesatyja,
Királyának híve:
Lelke volt a méltósága,
Neve volt a címe.
 
Néma gyásszal áll a nemzet
Oldalán a sírnak,
Európa föl-fölsóhajt,
S fejedelmek sírnak.
 
Még e kettőnél is szebb, poétikusabb a következő »Egy asszon halt meg…« című nyolcsoros költemény:
 
»Egy asszony halt meg itt ez éjjel«,
Szól a közömbös idegen,
»Jó asszony volt« – szól a rokonság,
»Hja, nincs maradás ide lenn!«
 
A pap azt mondja: »Hívő lélek«
Az orvos: »Egy nagy betegem«;
A férj a koporsóra roskad
S csak azt rebegi: »Mindenem!«
 
Egyelőre elégnek találjuk e pár kiválóan szép verssel mutatni be részint a Petőfi-társaság első kiadását, részint a Zichy köteteit. Mind a kettő olyan esemény, hogy érdemes volt róla külön is megemlékezni. Zichy Géza bár sokkal öregebb már, mint a Petőfi-társaság, mégis majdnem olyan fiatal. Mind a kettőtől sokat várhat még az irodalom és nemzet”.

Isten veled drága falu,
Gyermekségem szép hona;
Ifjúságom dalos kertje,
Férfi korom temploma.

Mint felhőben lenyugvó nap,
Visszanézek sirva rád,
Pedig nem marad ott semmi,
A mi boldogságot ád.

/Tetétlen, részlet/

Persze nem mindenki szerette és tisztelte őt sem. „Zichy Géza, aki most jelentette meg emlékiratainak első kötetét, úgy tűnik föl nekem, mint aki ezt a kijelölt sorsot szívós elhatározással akarta volna
elkerülni,Menekült a családi nevelők elől istenhez,hazához, emberekhez, hogy kifelé, az igazi élet hullámaiba jusson. Tudott lelkesedni,hinni és bár sohse volt szerénytelen ember,mert bízni önmagában.
De vakon sietett rendesen, mint aki nem néz előre s meggondolatlanul lép, máshova érkezett, mint ahova el akart jutni. Nem az igazi életbe jutott. Ő dacosan nekirontott a vers-írásnak, a hadviselésnek, a
színműírásnak, komponálásnak, mint annyi rossz önismerő s egyszerre ennyi babért akart szakítgatni, hogy emberré legyen a többi emberek között”, írta fanyalogva Jász Dezső a Nyugat hasábjain 1912-ben. A világháború idején a kórházakban tartózkodott; vigasztalta a félkarú katonákat, a maga példájával iparkodott önbizalmat önteni beléjük.

Temetés külföldön

Kiviszik a bakát,
Ki a temetőre;
Hol az anyja? hol az apja?
Hol a szeretője?
Messze vannak, messze
Ott a magyar földön,
Szegény bakát megsiratni
Nincsen a ki jöjjön.
Egy kíséri csak ki,
Szakaszának tisztje,
Jó szántából megy utána,
Nem volna a tiszte.
Hozzá álltam én is,
Kikísértük ketten,
Szegény, szegény magyar fiú,
De szívesen tettem!
Kint a koporsóra
Hideg földet hánynak,
Idegen föld, oly hideg föld, –
Nem dobom utánad!
Megmondom majd otthon
A szülő anyádnak,
Hogy a neve volt az egy szó,
Mely ajkadon támadt.
Megmondom majd otthon
A te vén apádnak,
Tiszta volt a szíved, lelked,
Ne sírjon utánad.
Megmondom majd otthon
A te szeretődnek,
Hogy egy könny volt szemed alatt
S avval sírba tőnek.
Fölírtam e szókat,
Egy darabka fára,
Szegény magyar katonának
Sírja mellett állva.
Megcsókoltam aztán
S bedobtam a sírba;
Jobban nyugszik ő ez alatt, –
Magyarul van írva.

Agyvérzés érte 1921 augusztusába, aminől már sohasem gyógyult fel teljesen. Hetvenöt éves korában halt meg Budapesten 1924. január 14. Ravatalánál az MTA és a Kisfaludy-Társaság nevében Berzeviczy Albert mondott búcsúztató beszédet.

Őszbe borult ifjú,
Halhatatlan ember,
Kinek híre határtalan,
Koszorúja tenger,
Kinek neve betölti az
Egész mindenséget,
Halld barátod ajakáról
Mint szeret az téged.

Idegen volt egykor
Magyarnak a nyelve,
Midőn hazád szerelmétől
Csodásán eltelve,
Megteremtőd azt a nyelvet
Nagy rhapszodiákban,
Mely magyar volt s megértették
Idegen országban.

Elénekléd nékik
Búnkat — szerelmünket,
Meghatottan hallgatának
S bámultak bennünket—
Igen! sirva leborultak
Zongoráid mellett,
Midőn hazád gyászát, sorsát
Panaszolnod kellett.

/Liszt Ferenchez, részlet/

Művei:
– A boldogság útja. Költői elbeszélés. Budapest, 1875. [Moralizáló célzatú verses novella.]
– A szerelem harca. Dráma. Budapest, 1876. [Nemzeti Színház.]
– Költemények. Budapest, 1877.
– A leányvári boszorkány. Költői elbeszélés. Zichy Mihály rajzaival. Budapest, 1881. [Mondai anyag romantikus feldolgozásban.]
– Alár. Költői elbeszélés. Budapest, 1883. [Lovagkori történet. ]
– Újabb költemények. Budapest, 1892.
– Emlékeim. Két kötet. Budapest, 1912–1913. [Németül is megjelent önéletrajza.]
– A félkezű ember könyve. Budapest, 1915. [Útmutató a világháború rokkantjai számára.]

Valamint számtalan dal és zongoraműve, operája.

Források: Arcanum, Budapesti Szemle, Függetlenség Koszorú, Magyar Nemzet, Nemzet Újság, Nyugat, Vasárnapi Ujság, Világ különböző számai.

Összeállította –cspb –