Ásgúthy Erzsébet: A „gajdos”
Lent vagyunk a csorbai állomáson.
Utoljára nézek vissza a tátrai hegyekre, nehéz szívvel búcsúzom a gondtalan napoktól. Már int a város, visszahív.
Elgondolkozva lépek be a hatalmas várócsarnokba. Egy teljes órát kell itt várnom a vonatra. A korai időre való tekintettel alig lézeng még egy-két ember a jegypénztár táján. Éppen indulok, hogy az emeleten levő büfében kissé körülnézzek, amikor hirtelen szokatlan látvány fogja meg a szemem.
A sima vonalú, modern csarnok egyik padjának támaszkodva hátrálok pár lépést. De aztán győz a kíváncsiság. Közelebb merészkedem, s jól szemügyre veszem a félelmetes idegent. Ki lehet ez?… Talán a hegyek rejtekéből ide szabadult ősember? Valami gólemszerű ivadék, aki még sohasem látott kultúrát és civilizációt? Mindenesetre most bújhatott elő barlangjából a vadon mélyéről, ahol biztosan gyökereken és nyers húson él…
Nem tudom, mindenkire olyan lenyűgözőleg hatott-e, én percekig nem bírtam róla levenni a tekintetemet.
Megkísérlem leírni a külsejét.
Hosszú, drótszerű őszes haj verdesi vállát. Testén átzsírosodott szürke darócing, derekán széles, rézzel és szögekkel kivert bőrtüsző. Rozsdás dróttal horpadt bádogkulacs van ráerősítve. Válláról ócska papírokkal duzzadásig tömött nehéz bőrtarisznya lóg le. Fején keményre avasodott, kucsmaformájú föveg. Rézszögekkel kivert teteje még valahogy állja az idők viharát, de felgyűrt karimájának lyukas ereszéből egyenest nyakába csorog a víz, ha történetesen esőben hordja. A föveg alól torzonborz, borostás arc mered a levegőbe. A lelógó bajusz hasított ajkat takar, amely mögött elvétve hózódik meg egy-egy agyarszerű fog.
Egészben félelmetes és rendkívüli jelenség.
Első gondolatom az, hogy nem szeretnék vele erdőben éjjel vagy magányos vándorlás közben találkozni. Mellette valami furcsa bőrtömlő fekszik, amelyből egy hosszú, nargilészerű pipában végződő bot nyúlik ki, aztán egy kisebb cső s egy kézi faragású furulyához hasonlatos dolog, amely két kis szarvban végződik. Közelebbről vizsgálva az alkotmányt, különféle népi emlékeim alapján kisütöttem, hogy ez valószínűleg a sokat emlegetett „bőrduda” nevű hangszer lesz, a gazdája pedig valami ideszabadult hegyi móc, titokzatos és nyugtalanító. Még az illata is egészen különleges, vad és idegenszerű, ami csak fokozza kíváncsiságomat. S máris megerősödik bennem az elhatározás, hogy valamely nyelven megkörnyékezem, és szólásra bírom, s főként dudája megszólaltatására.
Egyre közelebb merészkedtem, erősen figyelve, melyik ponton vagy nyelven volna leginkább megközelíthető. Alaposan szemügyre vettem oldalán lógó bőriszákját, mely dagadtra volt tömve egy csomó elsárgult újsággal, milyen nyelvű lapok lehetnek vajon? De annyira elfakultak már a sorok, hogy távolból olvashatatlanná volt az írás. Már az is különösnek tetszett előttem, hogy valaki kilószámra hordja magával az újságot, mikor valószínűleg az emberi nyelvet sem beszéli rendesen, nemhogy olvasni tudná, de később csodálkoztam el csak igazán a dolgokon…
Egyszerre ugyanis – hirtelen felengedve dermedtségéből – hóna alá kapta dudáját, s megindult a kijárat felé.
- Miféle ember lehet ez? – kérdeztem a mellettem állóktól, miközben utána indultam.
- Gajdos – mondta az egyik, egykedvűen vállat vonva.
- És mi az a hóna alatt? – érdeklődtem tovább.
- Gajdi – volt rá a válasz.
Bár nem lettem sokkal okosabb az előttem ismeretlen szavak értelmétől, annyit mégis kisütöttem, hogy a szerszám összefüggésben van a foglalkozásbeli minősítéssel.
Kíváncsian siettem utána.
A peronon értem utol. Lassú, nyugodt léptekkel sétált fel-alá, alaposan szemügyre véve mindent. Mikor jól kinézdegélte magát, megállapodott a könyvesbódé előtt. – Ahá! – gondoltam. – Itt a sok tarka holmi, a különböző jelvények, brossok, cigarettatárcák és szipkák megfogták a szemét. Most lesz a legjobb alkalom rá, hogy valami apró ajándékkal megnyerjem a bizalmát.
Mögé álltam, hogy megfigyeljem, mi tetszik neki a leginkább. Hát nem akartam a szememnek hinni! A durva, műveletlen hegyi móc ismerős fogással válogatott a könyvek között. Melléje léptem. Lássuk csak, mi lesz ebből! Nem zavartatta magát. Mondhatnám előre megfontolt szándékkal böngészte őket. Belenézett egyikbe is, másikba is, aztán kiválasztott egyet, s hogy alaposabban szemügyre vehesse, leült vele a bódé előtti padra.
Olvasni kezdett. Mozgó ajakkal, figyelmesen: előrelapoz, hátralapoz, aztán fölényesen legyint. Megint olvas egy sort, ajkát biggyeszti. Eddig mozdulatlan arca most játékkal kísér minden mondatot. Mögéje lopózom, s belelesek a könyvbe, de csak annyit látok, hogy szlovákul van írva. Most hirtelen valami jobban megfogta a figyelmét, mert olvasás közben visszalapoz, kétszer is elolvassa ugyanazt, aztán gondosan kisimítja, összecsukja a könyvet, és a pult elé áll. Leteszi az elárusító elé, rámutat – most végre meglátom a címét: Domáci lekár – Háziorvos –, s a kisasszony szenvtelen arccal mondja: tizenkét korona.
Erre hosszabb, komplikált művelet következik. Csodálatos jelmezének különböző rejtekeiből egymás után kerülnek elő a fillérek, koronák és a papírpénzek. Minden rekeszből más kerül ki. Látszik, hogy az egész háztartását magával hordja, sőt magán viseli. S amint később kiderül, csakugyan minden zsebének, ráncának, hasadékának megvan a maga hivatása, rendeltetése és beosztása. Egyik a spájz, másik a wertheim, harmadik a könyvtár – mind praktikusan és bölcsen elrendezve.
Mostanára mát több nézője is akadt, s míg a pénzt előkotorja, s a könyvet becsomagolják, többen megjegyzést tesznek rá, de ő senkiről sem véve tudomást, ismét visszaül a padra a könyvvel, s most jól látom, hogy a különféle gyógynövények ábráit tanulmányozza benne, s olvassa a melléjük írt jegyzeteket.
Biztosan valami vándor kuruzsló lesz – kezd működni a fantáziám –, valami bűvös varázsló, hammelni patkányfogó vagy más efféle… Valamiképpen meg kell szólaltatnom…
- Mire vette ezt a könyvet, bácsi? – kérdem nyájaskodva szlovákul.
De siker nélkül. Bizalmatlanul néz rám. Nem felel. A könyvet besüllyeszti az egyik nyíláson, és elfordul.
Szeretném, ha válaszolna, s ezért még egyszer próbálkozom:
- Szokott talán gyógyítani, hogy orvosi könyvet vásárolt?
- Nem – mordul hirtelen, határozottan.
- Hát akkor minek vette?
- Csak… – vonja meg a vállát –, csak úgy… jó lesz majd valamire… – teszi még utána, hogy némileg érthetőbb legyen a dolog.
- És azt a sok újságot mire gyűjti:
Megint vállat vont.
- Na mire? – firtatom.
- Csak úgy.
- Ezt is „csak úgy”? Hát érdemes azért ekkora súlyt cipelni magával?
Végignéz a jókora csomagon, kissé eligazítja, aztán az orra alatt dünnyögve olyasmit mond, hogy:
- Olvasgatni szoktam belőle néha pihenés közben.
- De hát régi lapok már ezek…
- Nem baj az. Úgyse sorba olvasom őket, csak hol az egyiket, hol a másikat, ahogy jön…
Na persze… Hiszen mi is csak úgy szedegetjük a szórakozást a könyvespolcról, ha pihenés közben egy kis olvasnivalóra kívánkozunk, ahogy jön…
Ekkorra már nagyobb csoport áll körülöttünk, több gyerek a dudát piszkálja. Megkérdem:
- Hát ezen a dudán tud-e játszani?
Bólint.
- Játsszon hát nekünk valamit – mondom.
Nem válaszol.
Erre több legény is bíztatni kezdi:
- Játsszon, no! A naccsága majd megfizeti!
- Úgy van – hagyom rá, hogy kedvet kapjon.
Megvonja a vállát. Jól van no, nem bánja, de:
- Nem itt.
- Hanem?
- Odébb.
- Hol?
Hagyjuk, hogy előremenjen, s maga keresse ki a megfelelő helyet.
Kényelmesen megindul. Nem néz se jobbra, se balra, megy-megy, mintha számolná a lépéseket. Valószínűleg a csodálatos szerszám különleges művészetéhez tartozik, hogy csak bizonyos számú lépés után lehet megszólaltatni, gondolom magamban, s engedelmesen igazodom utána egyre növekvő kíváncsi közönségével egyetemben.
A peron közepe táján, ahol legsűrűbb az emberréteg, hirtelen megállapodik.
Lassan előhúzza hóna alól a dudát, szájába veszi a szopókát, s kezdi felfújni. Egyre jobban dagad a zacskó, s mire megtelik levegővel, akkora lesz, mint egy jókora kos. S csakugyan: amint most hirtelen egyet csavar a nyakán, függőleges tartásba helyezi a kézzel faragott furulyaszerű fadarabot, amelynek tetején két sárgaréz szarvacska ágaskodik, a szélesedő homlokrészben tükröcske ékeskedik, megpofozza jobbról-balról, s hóna alá kapja az egészet; pontosan úgy néz ki, mintha egy nagy birkát szorongatna az oldalához.
A körülálló suhancok már hangosan nevetve mulatnak rajta, de ő – mit se vesztve komolyságából – pózba vágja magát, öntudatos mozdulattal félreinti a közel állókat, s mikor néhány bámészabb falusi és gyermek nem tisztul elég gyorsan a közelből, hirtelen valami furcsa károgó hangon rikolt feléjük, s erélyes mozdulattal hátrább parancsolja őket. Aztán vár egy kicsit, körülnéz, minden rendben van-e, megfelelő-e az amfiteátrum köríve. Mikor mindent kielégítőnek talál, ünnepélyesen belefúj a dudába.
Sipító, nyögő hangot ad először. Ekkor kicsit nyekeregteti, könyökével megnyomkodja, néhány „előfutam”-ot játszik, hogy formába jöjjön, aztán megkezdődik a komoly művelet. Fent a szopókán át fújja a dudát, melyet közben ütemesen nyomogat a könyökével, mintha a kos oldalát bökdösné, a nyakát képező furulyán vaskos ujjaival fürgén játssza a dallamot, s az egészet – basszus gyanánt – alul, a nargilészerű nyúlványból egyhangú, mély búgás kíséri.
Egymás után következnek a repertoár darabok: „Po za bučpo za krak…”, „Ja som bača,,,”, aztán valami ismeretlen kompozíció, majd némi egyéni önkénnyel átdolgozva a „Debrecenbe kéne menni…”
Mikor valamennyivel elkészült, abbahagyja, s egykedvűen néz maga elé. Hozzálépek. Megköszönöm, s tíz koronát nyomok a markába. Szótlanul átveszi. Nem vált ki belőle nagyobb megrendülést a pénzzel való érintkezés. De néhány perc múlva, mintha meggondolta volna a dolgot, lassan leveszi fejéről a keményre zsírozott föveget, s kifordítva, pontos számontartással körbejárja a közönséget. Úgy látszik, sikere volt, mert mindenki hullajt néhány fillért a kalapjába. Kezd divatba jönni, felkapják.
Vajon mit érezhet – gondolom magamban – egy ilyen hegyekből ide szakadt vadember, mikor ilyen közvetlen érintkezésbe kerül a „kultúrkörök”-kel? Micsoda élmény lehet neki egy ilyen „társadalmi szereplés”!…
Közben egy úriember hozzásiet, pénzt nyújt át neki, s megkéri, engedje meg, hogy lefotografálja.
Na – gondolom, vajon hogy fog vele zöld ágra vergődni? De emberünk máris megértőleg bólint, szó nélkül kilép a fedél alól a világosságra, eligazítja magán a condrákat – pillanatra még átvillan agyamon, hogy olyan művészi érzékkel, akár egy festő vagy színpadi rendező –, a körülállók felé ismét az elseprő gesztus, s mikor néhányan mégis odalopakodnak, hogy ők is rajta legyenek a képen, megint a furcsa károgó-vijjogó hang, amellyel rájuk rivall, s az érthetetlen szavak.
- Biztosan valami bűvös átkot szór ilyenkor az emberiségre, gondolom romantikusan, csak az zavar kissé, hogy ilyen öntudatosan védi a szerepkörét.
Közben a fotográfus már felkészült, beállította gépét, s éppen azon van, hogy a megfelelő pillanatban elkattantsa, amikor a rongyos hegyi móc, az erdők elvadult lakója visszafordulva, hirtelen a legnagyobb rosszallással leinti. Rámutat a napra, s figyelmezteti, hogy rosszul helyezkedett, mert: a nap belesüt a gépbe!
Hát ha maga a nap szólal meg, nem ámulhattam volna jobban, mint ezen a fordulaton! – Lehetséges ez? Egy bozontos vadember, mint a technikai vívmányok szakismerője! … Még a lélegzetem is elakadt! Most már igazán tudni akartam róla mindent. Ki ez az ember? Honnan jött? Hol lakik? Mivel foglalkozik? …
Alighogy elkattant a gép, megrohantam kérdéseimmel.
De még mielőtt szólhattam volna, odalépett a fotográfushoz, félrevonta, valamit magyarázott neki, aztán a ráncok és hasadékok valamelyikéből egy kopott noteszt bányászott elő, kitépett egy lapot, s ráírta a címét. Ismételten is lelkére kötve a meglepett amatőr fényképésznek, hogy ha sikerült a felvétel, mielőbb küldjön belőle a megadott címre legalább hat darabot.
Most már ne mállhattam tovább. Megfogtam a duda nyelét. Erre felém fordult.
- Hallja, pán majszter – mondom neki –, honnan jön maga?
Úgy látszik, tetszett neki a megszólítás, mert készségesen mond egy helységnevet, amit azonban nem ismerek.
- Mit csinál ott? Mivel foglalkozik?
Vállat von.
- Ezzel a dudával keres pénzt?
Bólint.
- És még mivel?
- Hát … mindenfélével…
Aztán elnéz. Akar még valamit mondani, de meggondolja.
Biztosan kuruzsol és fogat húz, vagy gyógybalzsamokat kotyvaszt, adom össze magamban az eddigi tapasztalatokat és lehetőségeket.
- És ezt a dudát hol vette?
- Nálunk.
- Hol van otthon? – próbálkozom megint a nyomozással.
Úgy értem, hogy Lehotát mond.
- Lehontán? Szóval liptói?
Megrázza a fejét.
- Nem Liptó. Zólyom.
- Zólyom? – csodálkozom. – De hiszen Lehota Liptóban van.
- Nem Lehota… Lé-va – szótagolja. Nagybánya…
- Odavaló?
Int. Na végre egy bizonyosság!
- Szóval ott vette a dudát?
Nem vette, csinálta.
- Úgy… Saját maga?
- Igen. Kézi munka – teszi hozzá büszkén. – Az egész kézzel van csinálva…
Ezeket a dudákat mind ott készítik az ő vidékükön.
- Bőr, ugye? – fogom meg.
- Igen.
- Kecske? Koza? – kérdem, mert a diskurzus szlovákul folyik.
- Nem. Ovca.
- Ovca? … – hirtelen nem jut eszembe, mi is az?
- Ovca? Čo je to?
Pillanatig tétovázik. Körülnéz. S hogy nem segít senki, hirtelen közel dugja a fejét, s aprókat pislogva, szapora halk szóval odasúgja:
- Milyen nyelven beszél?
- Magyarul – mondom neki reménytelenül.
- Nahát: bárány! – lélegzik fel megkönnyebbülten. – Birka…
- Birka? – tátom el a szám a remek kiejtésű magyar beszéden. – Hát magyarul is tud?! – oldódom fellelkesedve.
- Na! … – mondja a jellegzetes hangsúllyal. – Auch deutsch! Auch deutsch!…
De már nem érek rá álmélkodni és magyarázkodni, mert hatalmas pöfögéssel, sistergéssel éppen befut a vonatom. Rohanás-tülekedés kezdődik, be kell szállnom.
- Jön maga is? – kiáltok felé. S máris elhatározom, hogy átülök hozzá a III. osztályba.
Csak áll a peronon mozdulatlanul, s nemet int a fejével.
- Jöjjön, no! – hívom rábeszélőleg, azt gondolva, hogy úgyis mindegy neki, merre járja a világot. De nem mozdul.
- Nem lehet – kiáltja utánam. – Ez gyors. Én a személlyel megyek 17.15-kor. Így: tizenhét tizenötkor! … S közben a condrák csüngtek róla, ápolatlan, nyersetlen hajzat verdesi a vállát, s arcában alig lehet feltalálni az ember képmását… Hát mindez csak szerep, kellék, klisé, üzlet vagy kenyérkereset?…
Nincs időm tisztázni a dolgot. A vonat indulást jelez.
Még egyszer búcsút intek feléje a vonatablakból.
Csak egy szemrebbenéssel válaszol. De aztán egyszerre megmozdul. Átfúrja magát a tömegen, ki a sínek közé, s megáll az ablak alatt. Megmasszírozza a dudát, s rákezdi még egyszer, hogy: „Debrecenbe kéne menni…”
Az ablakon kíváncsi utasok dugják ki fejüket. Mulatnak a dolgon. Még a kalauzok is mosolyogva nézik. Én is mosolygok. Örülök a sikerének. S viszonzásul a búcsúdalért néhány koronát nyújtok még feléje. De visszahúzódik. Fejét rázza. Nem akarja átvenni. Közben megindul a vonat. Lekapja fövegét, s mélyen meghajolva búcsút int vele. Ó!, mint egy középkori Roland lovag…, gondolom, miközben ő felegyenesedve hirtelen kifordítja a süveget, s a lassan induló vonat mellé lépve, odatartja a nyitott ablakok alá…
S jól számít: mosolyogva hullatják bele itt is, ott is a néhány derűs perc köszönetét.
- Was ist denn dort? – kérdi belülről egy német hölgy az ablak közelében álló urát.
Az kinéz. Legyint.
- Nur ein Dudelsackpfeifer … – mondja közömbösen.
A vonat gyorsít. S a duda sípja belevész a kerekek kattogásába.
