A kard legendája – A turul visszatér
Magyar mondák nyomán a „Magyar Cserkész”-ből
A kárpátaljai szlávok között nagy volt a riadalom. A szegényes falvak ijedten zúgtak, akár a megbolygatott méhkasok. Jelzőtüzek lobogtak fel a dombokon, bőrruhába öltözött, szőke, nagy darab emberek loholtak fújva, lihegve a keskeny erdei ösvényeken Munkács felé. Vitték a kenézek a riasztó hírt, hogy Verecke tájáról komor, sastollas süvegű szittya lovasok vágtáznak szerte le a vidékre. Átsuhannak a kunyhók között, harci csákányuk fénylik a napon, s némán, zordonan meg-megállnak a falutéren. Vezetőjük harsányan közhírré teszi, hogy akinek kedves az élete, az a fegyverét ássa el, hódoljon meg, mert jön, közeledik a magyar hadsereg, s akit fegyveresen talál, annak számára nincs irgalom. Kész a halál. Aztán visszafordítják paripáik fejét és vágtatnak tovább, viharfelhő módján, szótlanul.
A munkácsi kenéz megértette az üzenetet. Legékesebb köntösébe öltözött, szépem megmunkált réztálcára kenyeret, sót tétetett, s elindult, hogy jóvoltát, népét, alattvalói hódolattal a vezér lábai elé helyezze. Mert miért a harc, háború, gondolta nyugságos lélekkel, csendes beletörődéssel, ha ez így végeztetett? Jobb élni új úr árnyékában, mint szabad halottnak lenni. És azt mondják a vének, hogy ezek a magyarok egyenesen gazdái a hun Attila örökségének. Övék a föld, akkor hát minek állnánk ellent?
Akkor már morajló folyamként hömpölygött le a munkácsi síkra Árpád fejedelem hada, s a magyarok ura fényes vezéri körben fogadta a kenézt. Aztán a négy folyó országában ismét a turul népére esteledett az égbolt, első ízben a hun nemzet romlása óta.
Álmos, az öreg vezér, táltosaira támaszkodva lépegetett ki kúpos nemezsátora elé és a hegyről, hosszan, önfeledten tekintett le a völgyben zsibajgó sokaság fölött, arra, amerre a hegyek tövétől nekilendülően egyre szélesebben terebélyesedett az áldott alföldi róna.
- Hívjátok ide fiamat, Árpádot…” – szólt fátyolozott hangon.
Mikor a fejedelem gyengén megérintette fia vállát, dördülő, érces szava tiszteletteljesen felzengett:
- Hívattál, Apámuram!
Álmos szeme büszkén, élénken megcsillant egy pillanatra, boldogan gyönyörködve délceg sarjában. Kézlegyintéssel elküldötte a körülötte szolgálatkészen figyelő boncokat. Egyedül maradtak a hegytető peremén. Hallgattak mind a ketten. Árpád alakja szálfaként fúródott az éjszakai homályba, és a megroskadt Álmos magába görnyedt. Távolról mozdíthatatlan sziklarögnek hihette volna a szemlélő. Egyszerre fiára fordította ráncszántotta homlokát.
- Árpád… hazaértünk! – mondotta csendesen. – Ez a föld Attila király földje, igaz jussunk! Velünk ideszálltak a hat turulok, kik elmenének a karddal Csaba vezérünk serege előtt. Látomásomban megjelentek az imént. Sebes röppenéssel repült hozzájuk a hetedik, amonnan a kincses Bizánc iránya felől és aztán csattogó csapdosással vissza-vissza vijjogva elszárnyalának nyugat felé. A régi jóslat íme beteljesedett. Mi vagyunk a Kard új választott népe! És én látom, hogy a Kard sem dicsőségben, sem vészben-gyászban nem hagyja el a nemzetet. Osztályosa lészen sok század éven át, míg a penge egyszer majd ekevassá változik. De addig még nehéz, zeg-zugos, rögös utat kell megjárni a nemzetnek. A fényt árny követi, a győzelmet romlás, néha már-már kialszik a magyar láng, de aztán újra felcsap diadalmasan. Így kell lennie! Ez a rendelés.
Kezét az országszerző fia fejére helyezte, beszéde elhalkult, már csak suttogás volt inkább:
- Megáldalak…! És most menj, indul el azon az úton, amint a fölöttünk lakozó kívánja.
Árpád léptének csikorgása lassan beleolvadt a nyugovóra intő kiáltozásba és Álmos a főtáltosnak, a fölöttük lakozó Úrtisztelő kürtölése hallatán felsóhajtott, miként a vándor, ha megpillantja az otthoni tüzeket.
Nemsokára hullani kezdett a hideg éjharmat és Kaba, Álmos vén fegyverhordozója urához sietett:
- Vezérem, – szólította, – ébredj! Jer sátradba, szemerkél a harmat.
Álmos nem felelt, s mikor Kaba ébresztően karjához ért, sikongva tört ki belőle a fájdalom, mert hideg volt, élettelen. Az öreg vezér lelke magányosan, észrevétlenül őseihez tért.
Lenn a völgyben pedig már szerszámozták a vitézek nyihogó paripáikat, hogy elinduljanak a Nagy Magyar Úton…
Árpád hadai kitéríthetetlen lendülettel elfoglalták Ung várát, s ezzel a viadallal megkezdődött az a roppant fény-árnyjáték, amit magyar történelemnek neveznek. Mihamar uralmuk alá hajtották a felső Tisza vidékét és Árpád a derékhaddal gyors ütemben nyomult előre, Zalán bolgár fejedelemmel kötött egyezsége alapján egészen a Sajóig. Ezalatt Bors vezér felszáguldott a Hernád mentén, nehogy a hegyes-völgyes tájékról hátbatámadás érje az Alföldre nyomuló magyarságot. A Sajónál Tass és Szabolcs, valamint Huba meg Töhötöm vezérek két seregrésszel elváltak a fejedelem hadától, hogy a Tiszán átkelve megütközzenek a Bihar környéki úrral, Mén-Maróttal. Tas Szabolccsal együtt kevés küzdelem árán meghódította a Szamos és Sebes-Körös között elterülő országrészt és visszafordult, a mind előbbre nyomuló Árpádhoz. Töhötöm ellenben tovább hatolt és megvetette lábát Erdély földjén.
A Duna-Tisza közi bolgár fejedelem, Zalán, egyre aggodalmasabban nézte a magyarok térhódítását. A saját erejére támaszkodva nem mert ellenállni kellemetlenné vált szomszédainak, tehát segítség után nézett. Sikerült is megnyernie a görögöket, és amikor már hatalmas haderő állott készenlétben, Titelnél, felmondta az Árpáddal kötött barátsági szerződést. Fennhéjazóan megüzente Árpádnak, hogy ha jót akar, akkor mielőbb hagyja el ezt a területet. A hadüzenetre méltó választ kapott. A magyar sereg gyorsan átkelt a Zagyván, és harcra készen felvonult a Tisza mentén, az alpári sík melletti Tetétlenhalmosig, s Zalán táborával szemben állást foglalt. Közeledtükre az egyesült bolgár-görög sereg csatarendbe fejlődött, azonban a leszálló éjszaka megakadályozta a küzdelmet.
A két sereg közötti füzest megszállták az őrszemek és az ellenfelek közelsége nem hagyta pihenni egyik felet sem. Zalán őrcsónakjai egész éjjel fel-alá eveztek a Tiszán, a magyar vitézek pedig viadalra nyergelt paripák mellett virrasztották át az éji sötétséget. A pirkadás első sugaraira azonnal harcba indultak a magyarok Árpád vezérlete alatt.
Szabolcs, Zalán arcvonalát megkerülve cseltámadással a jobbszárnyra csapott és miután a vágtató lovasok nyilaikkal elárasztották a bolgárokat, a rájuk rontó ellenfél elől – ősi taktika szerint – zűrzavaros futást színlelve, sebesen visszavonultak. A nehéz páncélú görög lovasság tömör hadirendben robogó tömege az üldözés hevében szétbomlott. A győzelem reménye magával ragadta a középhadat is, úgy, hogy a bolgár sereg háta és balszárnya védtelen maradt. Erre a pillanatra várt Tas vezér a magyar derékhaddal. Amikor a kavarodás teljes lett, villámgyorsan a támasz nélkül maradt balszárnyra rontott, és a bolgár táborra csóvát vetve, a Szabolcs után iramodókat támadja hátba. Rettenetes kézitusa keletkezik. Dolgozik a kard, kopja, csákány és bár a két tűz közé szorult bolgárság elkeseredetten védekezik, lépésről-lépésre közelebb nyomják őket a Tiszához. Kitörési kísérletük összeomlik, és a görög páncélos lovasság javarésze elpusztul az öldöklő küzdelemben. Maradékuk fejvesztetten zúdul a Tiszának, hogy átúsztasson rajta. Menekülésük azonban kapkodó futássá fajult. A rémült, ordítozó csapatok egymást gázolva hátráltak a ragadó sodrú folyóba, s akik megmenekültek a magyarok fegyvereitől, azokat elragadták a fojtogató hullámok. Zalán alig néhányad magával szabadul csak a pusztulásból, s meg sem áll Bolgárfehérvárig, a mi Belgrádig. Árpád győzelme tökéletes, és most már semmi sem állja útját a további honfoglalásnak.
Árpád az alpári csata után végleg le akar számolni Zalánnal, és ezért Lehel, Bulcsú és Botond vezetésével jókora sereget küldött a Zalánnak menedéket nyújtó Bolgárfehárvár ellen… Bár Simon bolgár cár erősen támogatta Zalánt, s Bolgárfehérvár közelében megvívott ütközetben a magyarok diadalmaskodtak, mire a várbaszorult fejedelem kegyelmet kért Árpádtól.
Még csak a Dunántúl volt idegen kézen. Annak meghódítására Árpád népe megszerezte Attila örökét és a magyar kard dicsősége töretlen fénnyel ragyogott több, mint három évszázadon át.