Kosztolányi Dezső: Gárdonyi Géza

(461. lap. A kritikus, inkább magában nem bizakodva, mint a regényben, a vaskos könyvvel egyenesen a Margitszigetre fut, a romok közé. Maga a regény is itt játszódik le. A szigetről akar csenni egy kis ódon hangulatot száz Szent Margit történetének olvasásához. Míg a hajó vígan nyargal a hullámok közt pihegő zöld folt felé, a kritikus így méláz magában:)

– Történelmi regény. Gárdonyit – úgy látszik – erősen izgatja a történelem problémája. Ismerőseitől hallottam, hogy Flaubert Salammbôja újabban livre de chevet-ej. Ez a bogos, merész csodakönyv mindnyájunkban felgyújtja az álmot, hogy a múlt csak olyan, mint ez a fakó paraszti jelen, s ha író ez a valaki, okvetlenül arra vállalkozik, hogy a történelmet egy ingujjban, csupaszon, a maga bájos gyámoltalanságában mutassa be. Az igazi történelmi regényíró távolságáthidaló, ídőromboló, határkő-letüntető. A múltat jelenné teszi. Jó történelmi regényt írni tulajdonképpen annyit jelent, mint jó társadalmi regényt írni. Ezt teszi most Strindberg apró miniatűrképeivel, és ezt tette Flaubert. Hiába mutatja ki azután egy alapos szőrszálhasogató, hogy a Salammbô tíz év verejtékével megkeresztelt adatai hamisak, az emberek azért is igazak maradtak, túllicitálják az életet, és a bennük lakozó művészélet szuverén jogánál fogva hazuggá csúfítják magát a történelmet is. „Desto schlechter für die Tatsache…” Vajon Gárdonyi is ily múltvisszabűvölő? Az Egri csillagokban mintha meg akarta volna kísérelni, de csak az első pompás momentkép sikerült neki. A többi regényes, majdnem jókais. Vajon mit akar Gárdonyi ezzel az új regényével?…

(A kritikus olvasni kezd. Pár perc múlva már a XIII. században járkál. Az író megragadja a kritikus múltba vágyakozó kezét, és szűk mellékösvénykéken egyre beljebb csalogatja a középkorba., Megtudja, hogy mindnyájan rabok vagyunk. A becsüs a pénz rabja, a király a nemzet rabja, s a szerzetes az Isten rabja. Ezekről a kolostorrabokról van szó. Az író azonban mintha egy szivárványos templomüvegen át nézné ezt a fekete világot. A királykisasszony, akit egy kemény rajzú, középkori legenda örökre beleégetett agyvelőnkbe, itt meseszerűvé, nyúlánkká, ibolyaszeművé válik, és rózsák közt andalog. Nagyon sok, nagyon színes ruha káprázik szemünk előtt, és kevés ember. A violás pluviálék, pezsgőszínű, meggypiros, kénsárga díszruhák alatt valami durván és megindítóan emberit keres a kritikus, de hiába. Jancsi, a kertészfiú álmodozik a királykisasszonyról. A királykisasszony ciliciummal maratja fehér testét. Külsőségek. Az egész középkor lassan eltolódik a magyar népmesék regényes világa felé. A hős is, a hősnő is álomember, a levegőn járó mesealak. Az a kevés realitás, ami itt-ott félve felüti a fejét, csak a magyar népmesék szokott realitása. Bármi könnyű, finom és elegáns Gárdonyi stílusa végre is belefáradunk, s a regény nem érdekel többé. Az olvasó cigarettára gyújt, és a füstkarikákban körülbelül a következő gondolatokat fújja fel a kék levegőbe:)

– Nem ezt vártam! A fanyar, kesernyés középkort akartam látni, vézna, beteg szenteket, akik stílizáltságukban is emberek maradnak. Lepréselt, halavány szentképek ódon illatára gondoltam. A preraffaelita képek elrajzolt félszegségéről álmooztam. Egyszerű népmesehangulat nem tud már lekötni. Egy meleg lírai lendület kell, amely az egész regényt átfűti titokzatosan vibráló hevével. Egy parázsmag kell, amelyből egyszerre nő ni a mese tűzvirága. Minden nagy regény ilyen lírai önkívületből sugárzik ki. És ha Buddenbrooksról, Bovárynéről beszélek, egy egész érzelemvilág borul reám, s éppúgy melegít, mint az írójukat, mikor megírták chef d’oeuvre-jüket. Gárdonyi aligha érezhetett ilyet, hogy az Isten rabjait írta…

(A szerelem, ami Margitot és Jancsit összeköti, spirituális, majdnem spiritiszta szerelem. Alakjaik azonban nem jöhetnek közelebb hozzánk, mert minden lelki differenciálódottság nélkül, tág általánosságban mozognak, s gerincük ködből van. A kertészfiúból szerzetes lesz, a novíciát meg apácává szentelik. Gárdonyi bizonyára öntudatosan nem nyúlt kézenfekvő, durván felkínálkozó motívumokhoz. Margit az Isten szerelmese. Mindenünnen kimagaslik egy fejjel, akárcsak a legendában, de éppen ezért nem érezzük emberi nagyságát. Ezekben az emberekben egy csöpp vér sincs. Az elrajzoltságuk nem az író, hanem a makrancoskodó toll önkényes akaratából történt. Még az epizódszereplők is a hazáért és az országért cselekszenek gyanús eszmék hatása alatt, s nem a vérük emberi szózatára. Sőt, végül Margit nemzeti hősnővé dicsőül egy görögtüzes tableau-ban, ami bántó, legalábbis furcsa. Minden a felhőkön lebeg. A baj csak az, hogy az író nem képes bennünket ezekbe a különös, stilizált magasságokba bűvölni. A kritikus szinte felkiált:)

– Gárdonyi spirituális lélek, de a regényét még nem tudja spirituálissá tenni! A múlt fehér ködrózsái közt andalog, mi azonban mégis a jelenben maradunk. Mindenre rezonáló, leányos lelke nem elég erős, hogy másokra is reálehelje álomvilága árnyait. Csak a környező lírikust érezzük. A regényíró hamis romantikájában vész el. Ez a spirituális új Gárdonyi pedig modern ember, aki annak a legújabb irodalmi mozgalomnak fókuszában áll, mely a stilizált finomságok jogait igazolja a földön kúszó művészietlenségekkel szemben, és a diadalmas költői akarat önkényességét hirdetvfe, túlvilági fényrezgések violás reflexeit keresi. Az új író a levegőbe tör. Gárdonyi is. Ez egyszer azonban nemcsak a ballasztokat dobálta ki léghajójából, hanem az embereket is. Nem csoda, ha léghajója kilyukadt, és maga is elveszett a fellegek között.

(Mindez nem azt jelenti, hgoy ezután a földön kell maradnia. Sőt. Fel kell találnia a kormányozható léghajót.)

A Hét, 1908. június 7.

Bizalmasan – négyszemközt – szerettem volna elmondani valakinek, amit itt leírok. Most Gárdonyi Géza verseit olvasom hónapok óta. Két kötet vers: az Április és a Fűzfalevél, nyárfalevél… Tudtommal a könyveknek annak idején nem volt olyan sikerük, amilyent megérdemeltek volna, a bírálók se foglalkoztak velük tüzetesen. A nagyközönség pedig pusztán a szépprózája után ismeri Gárdonyi Gézát. Amikor kiadta verseit, meg sem is érthették, a Nyugat által folytatott harc, a harc nyomában keletkezett verskultúra – új ízlésünk és új értékelésünk – kellett ahhoz, hogy érdemük szerint méltányoljuk. Az a hitem, hogy állandóan – legalább ötévenként – revideálnunk kellene az irodalmi ítéleteket. Öt év múltán ismét mást veszünk majd észre egy-egy munkában. Innen magyarázom, hogy e két kedves könyvet évekig hevertettem a könyvesládámban, s ma oly növekvő szeretettel olvasom, hogy még a villamosra is magammal viszem, útitársul. Zaklatott idegélet után úgy hat rám, mint egy tejkúra.

Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázta igényeinket. Ezekben a versekben jelentkezik először a magyar primitív költészet, amely elfáradva a szócifrázásban, a lehető legrövidebb utat keresi, az egyszerűség raffinement-jával hat. Olvasván a verseit, visszatérően egy tizenegy éves magyar parasztlány rajza jut az eszembe, amelyet egy piktor barátom mutatott, bizonyságával annak, hogy jó ízlésű tanítómesterek a művészetre is rákapatják a gyermeket, csak nem szabad korlátot tolni természettől fogva egészséges és forradalmi ösztönei elé. A kis impresszionista kép egy parasztmenyecskét ábrázol, piros pruszlikban, arany főkötővel, a szeme zöld,a haja kék, a mozdulata kecses és bizarr, alul pedig ez áll: „írta Balog Kata.” Ilyen – ceruzával és vízfestékkel – írott kép Gárdonyi Géza sok verse. A kéz naiv ákombákomokat pingál. Néha a lombokat fösti aranyosra és az eget zöldre, néha megfordítva, áprilisi szeszéllyel. Színeit a parasztkanták zöldjéről, a kisházak kék cifráiról, a búza sárgájáról cseni. Mindig naiv és gyengéd. szemérmes és tiszta. Magyar eklogákat és idilleket ír. A mérték neki már nem fontos, rímei selypítenek, görbék és csorbák, sokszor Tinódi Lantos Sebestyén süket összehangzásaira emlékeztetők, de milyen helyénvalók, milyen jó rímek ezek. A napot – magyar realitással – így látja: „a nagy aranydeszkák az égre villantak”. Drága szavakat mond a holdról: „holdimádó lelkem mélyén, mint a kutak sötét mélyén a Hold képe felragyog.” Itt egy szeptemberi akkord, amelyben benne dong a vidéki álmos ősz: „Elnémult a rigó. Az esteli csendben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.” Vagy milyen gazdagon-kedélyes a velencei verse:

Mennyivel szebb volna, mennyivel jobb volna,
ha ez a nép rojtos gatyás halász volna!

S amíg pipázgatva picézne, halászna,
a sovány rákokra, halkan ebattázna,
és a gondolákon csillagos estéken
képeddel alszom el, énekelnők szépen.

Fajszeretete gyermeki és gyermekes. A hazát vagy nagyon okosan, természettudományos alapon kell szeretni, vagy így, minden kritika nélkül, naivan. Egyik versének a címe: A bárókisasszony. A bárókisasszony mezítláb sétál a réten, a juhászlegény pedig órákig nézi a lábnyomát:

Hej – aszongya – ez a szép bárókisasszony
lehetne mellettem szegény juhászasszony,
de sohasem lesz ő szegény juhászasszony,
mert bárókisasszony.

Kevés írást ismerek, amelyik ennyire magyar, a kacsakringós, keleti gondokozást ily döbbenetesen – és tüntetés nélkül – tükröző. Még pár sorát írom ide:

Fejem akár nyugoszik egri párnán,
akár a sötét Halálnak az ágyán
– ha egyszer alszom, alszom: nem vagyok.

Érzik-e, hogy ez a magyar költő a naivitásával, az ibolyás kellemével, a vergiliusi hullámpuhaságával, a testvér azzal, akit a mai franciák annyira olvasnak és szeretnek. Francis Jammes-mal?

Gárdonyi Géza költészete a népdalainkból lelkedzett. Egy neuraszténiás ember idegrendszere végigrezgette magán a magyar népdalokat. Ma már tudjuk – a naturalizmus komikus csődje után –, hogy a parasztot nem lehet azon nyersen beállítani a könyvbe, az az érdekes, amit mi veszünk észre rajta, és a népdalt se lehet „átvenni” és „utánozni”, az a költészet, amit mi látunk és érzünk bele. Gárdonyi Gézához kerülő úton jutott a népdal, a magyar vidéki városon keresztül, amely magába hasonlítja, és anélkül hogy tudná, a vérében őrzi. Megfigyeltem, hogy a vidéki ember életét a népdal nemcsak cifrázza, de irányítja is. Annyira össze van forrva vele, mint a középkori emberrel a Biblia igéje. Születése óta hallja, lakodalmon, toron, névnapi cécón (amelyre még a csecsemőket is eltolják, bölcsőben), passzíve és aktíve részt vesz benne, nem csoda, hogy az agyán kívül az idegrendszerébe is behatol, s később, a „tudattalan”-jába kerülvén, a cselekedetét is determinálja. A parasztnak csak kellemes íz, de a vidéki magyarnak – és éppen a kabátosának és éppen az intelligensének – mákony. Ha énekli, beletudja magát, és ő a falurossza, ő a bús szerető, ő a csárdaajtó-nyitogató, édesanyjaszomorító paraszt lump: a megyei úr, a segédorvos, az ügyvédbojtár vagy a hivatalnok. A vidéki lány „végigmegy a temetőn”, a vidéki fiú utolsó vágya, hogy „csak még egyszer nézhessen a szemébe”, s hazamenet megáll a kapu előtt, a kedves ház kapuja előtt, hogy „átölelje kapufáját”, ha nem tettben, gondolatban biztosan. Mosolyogtató dolog, alapjában azonban egy régi kultúra eredménye. Bármerre jártam az isten háta mögött; ezt a különböző embereket összeforrasztó népdalkultúrát és a vele járó jellemzően magyar és jellemzően vidéki etikettet mindenütt megtaláltam. Gárdonyi Géza verseiben ez a kultúra, ez a romantika, ez a népdal vonul át – nem Petőfi Sándor és Arany János egészséges népdala, hanem a polgári osztály dekadens népdala, amely bomlaszt, különccé tesz, ríkat, a fáradt népdal. Itt a fáradtság nemesedést jelent. A városi költészethez, amelyet a legújabb nemzedék fejlesztett ki, átmentet alkotnak ezek a versek, amelyek nem népiesek a szó régi értelmében, csupán egy kisvárosi remete nemes álmai.

Nagyon szeretem Gárdonyi Géza verseit.

Nyugat, 1914. április 16.

III

Ő az „egri remete”, a bájos lángész. Amikor föl-fölrándult Budapestre, idegenül, félénken járkált az aszfalton, hosszú pipájával üldögélt kávéházainkban, rosszalló szemmel nézte a vágtató gépkocsikat, a „civilizációt”, mellyel nem tart lépést a „kultúra”, s az új divat hóbortjait. Vidékinek hirdette magát, büszkén és dacosan. Az is maradt holta napjáig. Pedig nem volt vidékies. Szemhatára tág. Szelleme új és nyíló. Könyvtárában összegyűjtötte és naponta olvasta a világirodalom remekeit, minden nyelven. Ebben a könyvtárban, mely akkora, mint egy bálterem, élte le életét, itt bogozta szűz, lenge ábrándjait. Öntudatosan figyelte magát, az embereket, a nyelvet, melynek nemcsak ihletes írója, hanem tudós művelője is volt. Úgy látszik, alkotóképességét óvta a magánnyal, az érzékeny lelkét, melyet csak közvetve csodálatos költeményeiben mutatott meg, remegős tartózkodással. Titkot hordott magában. Jegyzeteit, melyeket nem szánt a nyilvánosságnak, titkosírással készítette el, asszír betűkkel.

A hajdani felusi tanító ma az egész magyarság tanítómestere.

Elmétek, ködös magyarázatok helyett kezdjük őt olvasni.

Nem lehet letenni könyveit. Prózája maga a természetesség. Ami előtte föltűnik az olvasónak, az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben is szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, s minthogy biztosan uralkodik rajtunk, hirtelenül felcsigázza igényeinket. Itt jelentkezik először a magyar primitív költészet, amely elfáradva a szócifrázásban, a lehető legrövidebb utat keresi: az eszköztelenség varázsával hat.

Valahányszor olvasom őt, a tizenegy éves paraszt kislány rajza jut eszembe, melyet egyik festő barátom mutatott, annak bizonyságául, hogy jó ízlésű emberek a művészetre is rákapathatják a gyermeket, csak ki kell nyitni szemét, csak nem szabad korlátot tolni természettől fogva egészséges ösztönei elé. Az impresszionista rajzocska egy menyecskét ábrázol, piros pruszlikban, arany főkötővel, zöld szemmel, kék hajjal, kecses, különös mozdulattal. Alul pedig: „Ezt a képet Balog Kata írta.”

Gárdonyi keze is ily gyermeteg ákombákomokat pingált. Néha a lombokat festette aranyosra s az eget zöldre, néha megfordítva, áprilisi szeszéllyel. Színeit a cserépkanták kékjétől, a falusi háza cifráiról, a búzasárgájáról csente. Mindig meghitt és gyengéd, szemérmes és tiszta. Munkái magyar eklógák és idillek. Költészete a népmeséből, a népdalból lelkezett. Egy ideges ember végigrezgette magán népmeséink, népdalaink hangulatát. Ma, a régi naturalizmus csődje után már tudjuk, hogy a természetet nem lehet azon nyersen beállítani a könyvbe, mert az az érdekes, amit mi veszünk észre rajta s a népmesét, a népdalt sem lehet „átvenni”, „utánozni”, mert az a költészet, amit belelátunk, beleérzünk. Őhozzá is kerülő úton jutott a népmese, a népdal, a vidéki városon keresztül, mely magába hasonítja, és anélkül, hogy tudná, vérében őrzi. Az ő népmeséje már bonyolult, fáradt, nem Jókai keletiesen csillogó, dúsan patakzó népmeséje, s az ő népdala is egy XX. századbeli ember sokszólamú zenéje, nem Petőfi ősi népdala. A nagyvárosi költészethez, melyet a legújabb nemzedék fejlesztett ki, átmenetet alkotnak regényei és versei, melyek nem népiesek a szó régi értelmében s nem városiasak a szó mai értelmében.

Mindenekelőtt az írás szeplőtlen művésze, akár francia rokona (kit nyilván nem is ismert), Jules Renard.

Renard eddig kiadatlan naplójában olvassuk az alábbi följegyzést:

- Annyi nagy író van, aki nem tud írni. Én a legnagyobb kis író szeretnék lenni.

Ez a gőgös szerénység, a betű föltétlen tisztelete lakozott Gárdonyiban. És nagy író volt a kicsinyek között, s nagy író marad a nagyok között is.

A Pesti Hírlap Emlékkönyve, 1928.