Kiss József: A csók

Jussuf, a költő hármat szeretett:
A dalt, a lányt, és a kerevetet.

A lány legyen ifjú – a kerevet,
Ha puha, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól,
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Jussuf bölcsessége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifjú jött hozzá és szólt:

Jussuf ibn Ali, mester! Ím egy dalt
Hozék, hogy bíráld, nem hogy magasztald.

Együgyű szívvel írtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.

És Jussuf szavába vágott: »Elég!
Vershez nem kell elöljáró beszéd.

Olvass!« – és az ifjú halk, elfogott
Hangon növekvő hévvel olvasott:

Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?

Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.

Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.

Olthatlan szomjúság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja.

Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifjú és föltekint.

Az ajtófüggöny szétnyíl sebtibe,
S Leila szökell bé. Jussuf kedvese.

S mint a dzsin, ki áldozatra csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.

Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifjú – mit tegyen?

Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.

Jussuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elégg:

»Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.«