Horváth Böske: Halva vagy hát…

Halva vagy hát, – halva valóban,
Szívemnek drága szép szerelme!
A világnak ha élsz tovább is:
Nekem meghaltál mindörökre!

Meg, meg! hiszen, kit még e földön
Elvétve, itt-ott, néha látok,
Nem az, kit benned én szerettem,
Az halott! Téged nem kívánlak!

Arcod olyan tán, mint »övé« volt,
Tiéd, én drága szép halottam,
Ajkad mosolyg még, oh, de annál
Nem csak mosoly volt a mosolyban!

Nem, nem! élet volt abban, élet!
A lélek tiszta ragyogása!
Elszállt-e az, vagy semmivé lett?
Az »ittmaradt« csak romja, váza!

E tekintet, e szemek fénye,
Amit beszél: egy bús történet;
Az üdvösség vált kárhozattá – –
De hát, hiszen: mi köze véled?

Te idegen vagy! Mért lől azzá?
Mért volt ez rólunk így »megírva« ?
Ki tudhatja azt, – ki tudhatná? – –
Sok, sok a csillagoknak titka!

De azt tudom, s azt én tudom csak,
Aki benned mindent vesztettem,
Hogy mily szomorú készülődés
Foly most folyvást szegény szívemben!

Hogy munkálnak ott bús érzelmek,
Hogy készítnek sírta halottnak –
Aki ott él, a nagy világban, –
Csupán nekem, – nekem halott csak.

Szívem legmélyebb rejtekébe,
Oda leszen halottam zárva;
S mindaz, mi boldogított egykor,
Üdvösségem reménye, álma!

Minden, minden veled pihen majd,
Szívembe rejtett, szép halottam!
Te a »másik«, élj tovább csak
Az élvezők közt, vigalomban!

Én csak azt tudom, hogy mi voltál,
Csak azt látom, mi nem vagy többé
Más halottak még feltámadnak; –
Te halott maradsz: mindörökké!

Halott, halott! kit sírja többé
Nem adhat vissza a világnak;
Kit fel nem költhet, fel nem ébreszt
Szózata a feltámadásnak.

Kit eltemetve, elsiratva,
De mindörökre hőn szeretlek,
És könnyeimmel, bánatommal,
Oltárt emelek szent nevednek:

Hol »régi« lényed drága képe
Ragyog tovább örökre, szentül,
Nem is álmodva bánatomról
S keserves, kínos könnyeimrül!