Szentimrei Jenő: Halkirályfi ajándék-koronája

A mi házunk nem esik messze a Marostól. Virágos kis kertünk van a ház előtt, szép piros muskátlikkal, tejesviolákkal, rezedás táblákkal. Ez a része a teleknek az utca felé néz. A ház mögött előbb a veteményeskert következik, azontúl nagy-nagy gyümölcsös és ennek a gyümölcsösnek a végében hömpölyög a Maros.

    Ezt azért mondom el ilyen részletesen, hogy mindenki elképzelhesse magának azt a helyet, mely nekem a legdrágább, hiszen ott éltem le a legboldogabb gyermekkor éveit.

    Míg apróbbak voltunk, a testvérkéimmel ott topogtunk a virágok között az édesanyánk után, ott kergetőztünk a nagy gyümölcsösben, és később, amikor iskolás-sorba cseperedtünk, ki-kiszaladtunk fürödni a Marosra, s a nyári vakációkon nem volt kedvesebb szórakozásunk a horgászásnál.

    Mi sem voltunk tündérgyerekek, csak olyan jók és rosszak, mint a legtöbb gyermek ebben a korban. S hogy mégis olyasmi történhetett velünk, mi mesébe illő, azon nincs mit csudálkozni. Ti is éltek át a magatok gyermek életében csodálatos dolgokat, de csak később fogjátok megtudni, hogy azok mesébe valók voltak, más gyermekek gyönyörűségére és okulására. Hallgassátok csak meg, mi történt az én Sanyi öcsémmel abban az időben!

    Egy nyári napon én beteg voltam, nem mehettem le halászni, csak Sanyi öcsém ment le egymagában. Lehetett úgy délután három óra, amikor Sanyi többek közt egy icurka-picurka kis cigányhalat fogott. Félredobta a pici halat a többi döglött apróhal közé s éppen azzal bajlódott, hogy új gilisztát fűzzön a horgára. Hallotta a könnyű neszt, mely a kicsi hal vergődéséből keletkezett, de nagyon el volt foglalva a horgával s ügyet sem vetett a kis hal haldoklására.

    - Te nagyon rossz gyermek lehetsz – suttogta akkor egy vékony gyermekhang.

    Az öcsém körülnézett, de nem látott senkit, azt hitte, képzelődik, s bevetette a felszerelt horgot a vízbe.

    - Te nagyon rossz gyermek lehetsz – hallotta ismét –, neked egy csöpp szíved sincs.

    Sanyi gyerek most már megijedt. Kiabálni kezdett:

    - Ki beszél hozzám? Jöjjön elő a bokorból, ne ijesztgessen engem!

    - Nem a bokorból beszélek – folytatta a hang –, itt esdeklek, vergődöm a lábad mellett, s te nem akarod észrevenni a kínlódásomat.

    Akkor nézte meg jobban Sanyi, hát a szegény kis hal beszélt hozzá. Nagyon odavolt már, vergődni sem tudott, oldalt feküdt a homokon, alig mozogtak a kopoltyúi.

    - Dobj vissza engem a vízbe – nyöszörögte –, elpusztulok itt a homokon.

    Sanyi ekkor tenyerébe vette a kis halat.

    - Honnan van az, hogy te beszélni tudsz? – kérdezte tőle. – Én mindig úgy tudtam, hogy a halak némák.

    - Dobj vissza a vízbe, dobj vissza a vízbe! – lihegte a halacska.

    - Előbb mondd meg, hogy honnan tanultál meg beszélni.

    - Megfúlok itt a tenyereden. Engedj vissza, majd azután elmondok mindent.

    - Hogyisne – mondta gúnyosan Sanyi. – Visszadoblak, s te vígan odébb evezel, azt se mondod, félkalap. Ne akarj te engem becsapni.

    - Dobj vissza, az Istenre kérlek! Olyan kincsekkel ajándékozlak meg, aminőket földi szem nem is látott még. Én a halkirály legkedvesebb fia vagyok.

    Sanyi kegyetlenkedett.

    - Mit tudnál te adni? – tudakolta.

    A kis hal már nem tudott felelni. Kezdtek kidülledni a szemei, már nem is látszott, hogy mozognának a kopoltyúi. Sanyi arra gondolt, hogyha a beszélő halacska életben marad, talán még beváltja ígéretét, ha pedig ott pusztul el a tenyerén, akkor egyáltalán be sem válthatja, még ha akarná, akkor sem.

    - Menj hát, élj boldogan! – mondotta a halacskának, s bedobván a vízbe, még röptében utánakiáltott: – Aztán ne feledkezz meg a kincsekről!

    A kis hal, mint egy kavics, elmerült a habokban, és Sanyi kíváncsian leste a vizet, mikor fog felbukkanni ismét az ígért kincsekkel. Hát egyszerre a szeme elé kapta a kezét. Akkora fényesség villant a szemébe, azt kellett hinnie, hogy megvakul, ha ránéz. Nagy roppant harcsa, akkora, mint egy-egy kisborjú, deréig kiemelkedve a vízből, az orrán tologatta fölfelé azt a ragyogó valamit.

    Egy elegáns fekete hátú hal úszott e küldöttség élén és az én Sanyi öcsémhez ezt a rövid beszédet intézte:

    - Uram – mondotta –, hálával tartozunk neked, hogy királyunk fiát, országunk reménységét visszaadtad az életnek. Halkirály, a mi felséges urunk nem is tudja, miképpen hálálhatná meg nagy szívességedet. Egyelőre általam kéret, fogadd el tőle ezt a koronát, mint hálája csekély jelét. Kérünk téged, hajtsd lejjebb fürtös fejedet, hogy e királyi dísszel megkoronázhassunk.

    Sanyi káprázó szemmel, szédülve hajtotta fejét közel a vízhez, a négy harcsa kirúgta magát a habokból, fejére illesztette a koronát s eltűnt a mélyben nyomtalanul.

    Édes szüleim a kert végéből egyszer csak borzasztó sikoltozást hallottak. A Sanyi hangja volt. Rémülten szaladtak hátra a Maroshoz, édesapám ruhástól vetette magát a hullámokba, úgy kellett Sanyit kihúzni.

    - Vegyétek le, vegyétek le a koronát a fejemről! – sikoltozta még akkor is, amikor felhozták és mellém fektették a szomszéd kiságyba.

    Sanyi hét nap, hét éjszaka magas lázzal hánykolódott és félrebeszélt. Egy pillanatra sem volt magánál, de rettenetes fájdalmai lehettek.

    - A koronát! Hideg! Hidegebb a jégnél! A koronát le kell venni! Összetöri a fejemet! – ezeket kiabálta szünet nélkül.

    Aztán nemsokára elcsendesedett, a láza alábbhagyott, s már a doktor bácsi azt mondta, hogy túl van minden veszélyen. Akkor mondta el Sanyi, hogy mi történt vele a Marosnál, hogy attól a pillanattól, mihelyt a koronát a harcsák rátették a fejére, rettenetes fájdalmat kezdett érezni. A korona mint szorult összébb-összébb, és olyan kegyetlenül hideg volt, mint télen a zúzmarás kilincs. És olyan nehéz volt, mintha legalábbis malomkövet tettek volna a fejére. Fel sem tudott emelkedni többet. A korona egyre húzta, húzta lejjebb, végülis beleszédült a vízbe.

    Sírt, mikor ráemlékezett.

    - Édesapám – zokogta –, mi volt ez? Mi volt ez, az Istenért?

    Édesapám megfejtette a csodát.

    - Bizonyára elaludtál a Maros partján s az egészet csak álmodtad, fiam. A nedves földön – aznap délelőtt eső esett, emlékezhetsz rá – meghűlt a fejed, és a beteg agy álmai igen kínosak szoktak lenni. Biztos hánykolódni kezdtél álmodban, úgy estél a vízbe, ahol aztán hirtelen felébredtél.

    Édes jó Anyánk pedig azt mondta:

    - De ennek az álomnak egy nagy tanulsága is van. Az a kis hal, amelyet egyszerű kérésre, jó szívd sugallatára nem engedtél szabadon, csak akkor, ha viszont-szívességet ígért, így bosszulta meg magát. Sohase felejtsétek el, fiacskáim, amit most mondok. Ha valakivel a jó szívetek tanácsára jót tesztek anélkül, hogy tőle valamit is várnátok, azt a jóságot százszorosan vissza fogjátok kapni. A viszont-szívesség pedig, amelyet kikényszerítenek olyan, mint a kis hal koronája. Kívül csillogó lesz, de jéghideg, mert hiányzik belőle a hála meleg sugárzása. A jó ember jót tesz anélkül, hogy csak köszönetet is várna érte.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf