Rozványi Vilmos: A kórusvezető siralma

Hajh, sárga végzet be’ jól kigondoltad:
Üres gyomor, véres fej, Tompa-ucca...
És elcsámpul a lélek, mint Písa nyegle tornya
S fanyar nászemlékül kerül a sutra...
Elforran a lélek földrázó tüze
S lesz vakondok-eszmék lélektelen bucka.
Óh a pusztában megvakult Johanán-igék
Elvérzenek a nyomor fényrabló falán
S az idők rút dühe visszaveri rám
Suhintó öklöm söprő, bátor ívét.


Ujjamban Fidiász vésőjének titka
Alussza várandós, csipkerózsa álmát
S a por fiát váratlan Istenné nagyítja
S zokogja előtte suta Káin-imáját;
De döglött csillagok buknak le vakítva
S az Űr piszkával köpik arcul a bálványt,
Kit hirdetek, a dörgő munka lelkét,
Botlott szívét az átkozott világnak,
Kire vérködös évet adtak Nessus-palástnak,
S Én sírom előtte lelkem bús szerelmét.


Üres gyomor, véres fej, Tompa-ucca
S lelkemen zuhogó árnya a halálnak,
Elforrant eszmék lélektelen bucka:
Jaj, hogyan gyúljék itt új hit a világnak?
Eget tépő torony, de ferde, furcsa,
Kit mérnöke elszabott szomorú csudának,
S ki otromba árnyát hegyek ormára húzza,
Vitustáncos, göthös Szibilla-lélek,
Idők órája. S az öntudatlan lényeg
Üres gyomor, véres fej, Tompa-ucca.


Sorsom bizarabb, mint Dante legszebb álma
S egy universummal lett terhes a lelkem,
Sok Brutus-izmomat Lucifer bőgve vássa:
De csontomon is hurcollak, szerelmem,
S Én, ki jók s gonoszok ekvátoraként
A véres, üszkös gömböt zokogva megöleltem,
Futok a vérvert, fekete esztendőben
És urak és hölgyek nagy hahotájára
Bús imatorzók gyúlnak csámborult számra
E tébolygó, lihegő oltárkeresőben.


S az ember színe előtt, kit cudar elmék
Zűrt mákonya ebharmincadra zúzna
Zokogja vonagló, végtelen szerelmét
Üres gyomor, véres fej, Tompa-ucca...
S hol korcs a remény s dögrováson az emlék
S ontja dühét az élettörvény lucska:
Harsogja végtelen, lobogó szerelmét
A legszentebb álom, mit valaha láttam,
Őrök szimbólum a hollóhangos határban:
Üres gyomor, véres fej, Tompa-ucca!