Just Béla: Ima a kolostorban

Holnap reggel elutazom Tamié-ból. A szerzetesek kapitulumon lesznek s többé már nem látom őket. Hat órakor a kocsi előáll, Lucien testvér bezörget a cellámba, leviszi csomagomat s én szó nélkül követem.
Január tizedike óta minden completoriumon részt vettem: a vendégek padsorából a szerzetesekkel együtt recitáltam az esti zsoltárokat, becsukott szemmel hallgattam a Salve Regina esdeklő melódiáját és könnyekig elérzékenyültem. Csak azt tudja megérteni meghatottságomat, aki maga is részt vett egyszer a kolostori esti imán és engedte, hogy az ének átfolyjon lelkén. A nyári mezők illatát, a vízesések moraját nem lehet flótákba tölteni és elvinni ahhoz, aki csak pincéjének ablakából látja a világot.
Néha nem is vettem észre, amikor a gyertyákat eloltották és a szerzetesek nesztelenül kivonultak a templomból, csak a nagy csend térített magamhoz: ilyenkor még sokáig elnéztem az örökmécs sárgás fényét, az árnyékok táncát a falon, szinte megsemmisültem abban a különös sötétségben, melyet csak a templomokban lehet megtalálni téli hajnalokon és este, amikor a városok lámpái már felgyúltak. Nem gondoltam semmire, érzékeimet finom viaszréteg vette körül, talán azt sem vettem volna észre, ha valaki szívenszúr. Minél teljesebb az élet, annál kisebb távolság választja el a haláltól, és ezek a pillanatok a legteljesebb élet szegényes morzsái voltak.
Vacsora előtt Róbert atya átadta Dom Alexis üzenetét: az utolsó completoriumon a szerzetesek stallumaiban vehetek részt. Örültem a kitüntetésnek, de csak akkor éreztem meg a dolog jelentőségét, amikor az ima elkezdődött.
Louis atya és Róbert atya között álltam s az előttem felnyitott hatalmas breviáriumból követtem az imát. A szerzetesek időnként mélyen előrehajoltak, ilyenkor közelről figyelhettem meg szomszédaimat és a velem szemközt állók arcát. Louis atyát a vendégek Carnerának hívják, mert hatalmas feje, tört orra és durva vonásai boxbajnokra emlékeztetnek; de amikor imádkozik, az áhítat megnemesíti arcát, a gyertyafényben még vastag ajka is eltűnik és fehér csuhájában inkább kórházi betegre emlékeztet.
De ha azt mondom: megfigyelhetem a szerzeteseket, inkább pillanatnyi benyomásokat gondolok, melyek csak most tudatosodnak bennem; mert amíg a rács mögül csak inkább szemléltem imájukat, addig a ma esti completoriumon magukkal ragadtak, tiszta lendületük kiszakított önmagamból, és mint tehetetlen játékhajó a viharos tengeren, a fehér hullámmal együtt repültem a csillagok felé. Időnként csend lett, megszólalt egy magános hang és az Isten segítségéért esdekelt, mint amikor egy pillanatra eláll a szél, lecsillapodnak a hullámok s a távoli láthatáron kigyúl a fárosz sápadt fénye a vigasztalanul sötét éjszakában, – azután a vihar újult erővel zúgott s eloltotta a pislákoló lángot. A láthatatlan eget ostromolták szenvedélyes szerelemmel ezek a hullámok, az éjszaka kísértései ellen kértek segítséget, mert mint éhes oroszlán járkál körülöttünk az ördög és keresi, kit falhat fel: Quia adversarius vester diabolus tamquam leo rugiens circuit, quaerens quem devoret…
Az elégedetlenség, szomorúság, kétségbeesés, érzékiség ördögei a szerzetes kemény fekhelye körül ólálkodnak, meglebbentik a könnyű függönyt, mely mögött néhány órát aludhat; ha vastag öltönye, melyet még éjjel sem vet le, nem égeti testét, lázító szavakat sugdosnak a fülébe, szíve fölé teszik álnok kezüket, Desdemona táncát lejtik áttetsző fátyol mögött és megcsókolják tiszta száját. Akik lent a völgyben vagy a messzi városokban alszanak, ha gondok és bánatok megrontják álmukat, szorongva várják a hajnalt, mely mindent elsimít és mindenkit elringat: de a szerzetes akkor sem pihenhet, mert kezdődik a nap és Ura már várja. Angyalainak parancsolt felőle, hogy meg ne üsse kőbe a lábait: Angelis suis mandavit de te, ne forte offendas pedem tuum, e minden lépését sötét vércsepp jelzi, és árnyékot ritkán talál, ahol megpihenhetne. Ha nem tudná, hogy Valaki várja a legmagasabb szinten és megdicsőíti: Et ego exaudiam eum, et glorifleabo eum, engedne a lejtő törvényének és lent élne a többiekkel.
Azután megint elnémult mindenki, a gyertyákat is eloltották és az örökmécs ijedt fénye mintha hamuval szórta volna be az arcokat. Felhangzott a Te lucis ante terminum himnusz, a harminc trappista barát reménységét, bizodalmát, kérését vitte a magasba, hogy a végtelenül jó Úr távoztasson le tőlük minden rossz álmot és tartsa féken az örök ellenséget, mely meggyalázza a testet:

Procul recedant somnia
Et noctium phantasmata,
Hostemque nostrum comprime
Ne polluantur corpora…

Mint lassú áldozati füst, úgy emelkedett az Ég felé az aggodalommal teli könyörgés: a mély hangok, az egyhangú dallam döbbenetes erővel éreztette a szorongást, mely az éjszaka közeledtére hatalmába keríti a szíveket, a lélek rettegését a test erőtlensége miatt és a láthatatlan hatalmakkal szemben védtelen ember rekedt segélykiáltását. De az ének befejező része már megnyugvást és reménykedést fejezett ki: a világos hangok, a színesebb melódia egy félénk kisgyerek dobogó szívére emlékeztettek, aki megnyugodva csukja be ártatlan szemét, mert tudja, hogy anyja a szomszéd szobában dolgozik lámpafény mellett és egyetlen kiáltására ágyacskájához sietne.
Az utána következő rövid imádság végeztével a világ összes szerzetesrendjében rögtön a Salvét éneklik, ami egyúttal a completorium befejezését jelenti; csak a trappisták recitálják a boldogságos Szűz officiumát, mert rendjüknek Mária a legfőbb közbenjárója és oltalmazója. A trappista kolostorok mind az Ő nevét hirdetik kapujuk homlokzatán és minden szerzetes az Ő nevét viseli.
Marie-Róbert atya mélyen meggörnyedve térdepelt mellettem, de olyan mozdulattal, hogy inkább csak sejtettem jelenlétét. Zsoltárok zúgtak diadalmasan, néha elhalkultak, mint erdők mélyén a szél, mely csak a fák koronáját mozgatja, majd megsokszorozott erővel morajlottak és ellenállhatatlanul elsöpörtek minden akadályt. Azután hirtelen csend lett, de ez nem a nyugalom vagy az elernyedés csendje volt, amikor a lélek mély álomba merül; a várakozások, sejtések, hősies elhatározások néma mozdulatlansága telítette a levegőt, mint amikor nagy tavak vize egyszerre sötétzöld színt mutat, riadt vitorlások sietnek a biztos kikötő felé, s míg a mozdulatlan felszín még tisztán tükrözi a nehéz, szürke felhőket, a mélyben már megindult a féktelen hullámsereg és nincs hatalom, mely feltartóztathatná.
A sor szélén térdeplő novícius nesztelenül felállt, az örökmécs lángjából meggyújtotta az oltár két szélén álló gyertyákat, melyek lassan megvilágították a falba helyezett nagy Mária-szobrot, egy tizenhetedik századi névtelen szerzetes gyönyörű munkáját. Mint távoli mennydörgés, megszólalt az orgona hangja és a következő pillanatban kitört a vihar: a Salve Regina csodálatos dallama felhangzott.
Évekkel ezelőtt egy februári estén a párizsi Benedictinák kápolnájában hallottam a Salvét és könnyekig meghatott énekük s a melódia, mely kifejezően tolmácsolja a könyörgést. Franciaországban másodszor a solesmes-i híres bencéskolostorban vettem részt a completoriumon s amíg az apácáknál elsősorban a lágy női hang hatott meg, Solesmes-ben százhúsz szerzetes művészi éneke tette feledhetetlenné az őszi estét. De egyik helyen sem hatolt olyan mélyen lelkembe az ének, mint itt Tamié-ban: talán mert közelebb kerültem a kolostori lelkülethez, talán az itteni Salvéből jobban kiéreztem, hogy akik éneklik, egész lelkükkel átérzik a könyörgést, talán a két melódia közötti különbség volt az oka. Az apácák és a bencések az általánosan ismert dallamot követték, melye3t mi is énekeltünk vasárnaponként az intézetben: a trappisták visszatértek akorábbi formához, mely egyes helyeken talán nem olyan lágy, mint az előbbi, de közelebb áll az eredeti gregorián dallamhoz és megkapóbban fejezi ki a könyörgést. Solesmes-ben tökéletes volt az ének, talán túlságosan is tökéletes, és voltak pillanatok, amikor úgy élveztem előadásukat, mintha a milánói Scalá-ban ülnék; Tamié-ben sohasem jutott eszembe, hogy az ének szépségére figyeljek, mert még a vendégek padsorában is több voltam egyszerű hallgatónál, titokzatos áramok kapcsoltak össze a szerzetesekkel, és egy estét kivéve, amikor gondolatom máshol járt, talán halványabban, erőtlenebbül, e ugyanazt éreztem, amit ők.
Ma este közöttük valami más érzés járta át egész lényemet, s a valóságot jobban megközelítem, ha érzés helyett bizonyságot mondok: az ének körülvett, belém hatolt, s mint választóvíz a közönséges fémet, teljesen feloldott. A legmélyebb alvó ember is kapcsolatban marad érzékein keresztül a külvilággal s tudata mélyén, hacsak az álom pókfonálnyi vékonyságú szálával is, nem veszti el teljesen énjét. Álmodom, tehát vagyok. De az ének alatt fokozatosan megbénult bennem minden, megsemmisültem, még az a könnycsepp sem maradt meg belőlem, mely a szétpattant szappanbuborék után fennakad a fűszálon, – de a bénulással fordított arányban erősödni kezdett lelkemben a bizonyság, melynek szikrája minden emberben él, mindig nagyobb lett, mint mozdulatlan tó tükrén a kavicsokozta körhullám és akkor érte el csúcspontját, amikor az ének a végső könyörgés csodálatos melódiájához ért:

O clemens,
O pia,
O dulcis
Virgo
Maria…

A Salve úgy kezdődött, mintha valami törékeny hajó fedélzetén állnánk s a toronymagasságú hullámok minden pillanatban lesodorhatnának: itt emberi erő már nem segít, nézz fel a csillagtalan égre és ha hiszel a csodákban, könyörögj közbenjárásért a Tenger Csillagához. A harminc szerzetes éneke végtelen szomorúságot fejezett ki, a rettegés néha összeszorította torkukat s a hang elhalt, majd zokogva szállt a magasba a sötét éjszakában.
Az emberek vidáman élnek fényes városaikban, vakító neonreklámok ígérnek édent, még a legutolsó koldus is lehajtja fejét valahová, de mi hiába kémleljük a láthatárt, csak áthatolhatatlan sötétségbe ütközik tekintetünk, minden fárosz kialudt és a hajnal reménytelenül messze van. Tenger Csillaga, hozzád könyörgünk zokogva, nézz le ránk, vezéreld kis hajónkat a révbe, szólj Fiadnak, csendesítse le a háborgó tengert, mely vad bömbölésével még énekünket is elnyomja.

Salve Regina, mater misericordiae,
Vita, dulcedo, et spes nostra, salve.
Ad te clamamus exules filii Evae…

Hirtelen csillag gyúl ki a fekete égbolton, kis pislákoló fény, de biztos pontot jelent az éjszakában. A szíveket már majdnem kétségbeesés fogta el: most visszatér reményük és könnyes szemmel, de mosolyogva fohászkodnak Anyjukhoz:

O clemens,
O pia,
O dulcis
Virgo
Maria…

Az ének lassan száll a magasba, mint bódult virágok illata a nyári alkonyatban, olykor pillanatokig mozdulatlanul lebeg a vár a könnyű szélre, mely lágyan elsodorja. A két gyertya ijedten lobog, a szobor árnyéka ráhajlik a szerzetesekre, mint aggódó anya álomba merült fiacskájára. És mindnyájunknak eszünkbe jut az a másik anya, aki álmatlanul éjszakákat töltött ágyunk mellett, ha betegség kipirosította arcunkat, hajnalig törte a fejét, honnan kerítsen pénzt cipőre, tandíjra, karácsonyi ajándékra, aki sírva bocsátott ki az életbe és távolból is megvédett minden bajtól – az édesanya, aki amíg a Salvét énekeljük, árván ül az asztalánál, az esti utcát nézi ablakából vagy egy sír mélyén fekszik zárt ajakkal, mozdulatlanul. És ebben a pillanatban a föld minden táján elhangzik az ének végső melódiája, ezer és ezer szerzetes fordul a Mária-szobor felé, mely szelíden mosolyog fiaira, és mindenkinek eszébe jut az édesanyja. Láthatatlan érhálózat köti össze a kolostorokat, kis hajszálerek futnak egyik szerzetestől a másikig és a Szív mindenhová szétpumpálja az életet adó vért. Eloltják a gyertyákat, megint ránkborul a sötétség, az örökmécs időnként lobban egyet, s ilyenkor felrémlik az elmélkedő atyák arca. Mikor a toronyóra elüti a kilencet, az apát jelt ad a kopogójával és kettesével kivonulunk a templomból.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf