Recsenyédi Fekete Miklós: Füstkarikák

Mint lavina,
úgy szakadt rám ez a hajnal:
ajtóm előtt a vén körtefán
záport hirdetve felesel egymással két rigó,
s valahol Csepel fölött
apró igazgyöngyöt szór a magasból
egy pacsirta.
       Énekel,
      mert azt gondolja tán,
      hogy ebben a pénz-éhes,
      süket világban valakit érdekel a sorsa,
hogy ő, íme, új napra virradt,
s a szeplős tojások sem váltak
sem róka,
sem menyét áldozatává
a hideg-fényű, cinkos hold alatt.
      Amit énekel, az hála-adás, tudom.
      Így imádkozni
      csak az Anya tud… Istenem!
Az én számra mért jön csak panasz?
(Hisz úgy keltem föl,
hogy ma csak a Te neved,
s anyámat dicsérem…
dehát mit tegyek,
ha elkeserít,
hogy ilyen fia van?)
      Mert elbujdostam,
      még azt sem tudom,
      hogy egyáltalán
      hasznára volt-e harcom annak a maroknyi népnek,
s a földnek,
mit szerettem, s amelyből kitéptem magam.
- Édesanyám, „ahol fát faragnak,
      ott hull a forgács” – tudom.
Csak azért üzenek,
mert Anyák-napja van.