Kosztolányi Dezső: Arany János

I.
Arany János a halála előtt két évvel fényképeztette le magát utoljára. Ez az arckép van előttem, 1880-ból: „a botos és kalapos”. Itt egy megható alakot bámulok, melyet alig-alig ismernek. A beesett, csontos arcot rövidre nyírt ősz szakáll keretezi, a hosszú haj csapzottan simul előre, a halántékra, a bajusz magyar, az orr egyszerű, de finom, az egyik kéz botot, másik kalapot tart. Még a szemüvegzsinórt is észrevenni, mely a lehajtott galléron, az ingmellen lelóg, a mellényig. Egy óriási életből egy csöpp bensőség. De kell nekem ez a szemüvegzsinór is. A szobron úgyis csak csizmát látok. Ott egy nótárius ül, itt egy nagy-nagy modern költő áll, ki a ligetet, az öreg pincért, a hírlapárulót (akkor még nem volt új és jó magyar neve: a rikkancs), a Margit-hídi életuntakat énekelte meg, az, kit apáink még láttak a pesti utcán, az, ki a miénk.
Mindenekelőtt a szeme érdekel. Tétován és idegesen tekint ez a tompa ködösen-kereső szem, a rövidlátók bizonytalanságával. Íme, az a költő, ki annyi rémet látott, mint egyetlen magyar sem. Ha itt elsorolnám balladáinak hőseit, csupa rögeszmés, holdas, bomlott, öngyilkos vonulna fel, kik a mélakór és az üldöztetési mánia vízióival és hallucinációival tusakszanak, soha meg nem békülve, befelé vérezve, halkan. Egy balladájában a tömeghisztériát írja le. Miért beszélnek szüntelen „skót homály”-ról? Nem, ez a homály már a csillagtalan modern élet homálya, a mai esendő ember idegválsága, a mi vérünk ködje. Aki pedig ezeket az embereket megteremtette, nem semmiből gyúrta őket, maga is kedélybeteg volt mindig, de különösen öregkorában. Félénken élt, és később az elfojtott vágyak ránehezedtek, bonyolult lelki folyamatokat indítottak meg, melyekből a legmaibb költészet fakadt. Szerelmes verset nem írt, egyet sem. Szemérme határt nem ismer. Maga mondja – önéletrajzában –, hogy zsoltárokon nevelkedett, és otthon egyetlen trágár szót sem hallott. Öregkorában mégis Arisztophanészt fordítja, az ógörög humorista minden paraszti vaskosságával és szabadszájúságával, pompásan. Akadt azonban oly vágya, mely még ily kerülő úton sem törhetett ki.
Így csupa fülledt és fojtott és titkos mélység a lelke. Bizalmatlan az emberekhez, és – jellegzetes ideges tünet – fél a tönkremenéstől, amikor erre semmi külső oka sincs, pénzt gyűjt. Szerénysége sem természetes. Kortársai viaskodva veszik ki kezéből a Kapcsos könyvet, melyben az új líra remekei vannak, és ő védekezik, utolsó pillanatig. Kétkedik a lángelméjében is, az írás céljában is. Hogy az Akadémia Széchenyi halálakor megbízta óra írásával, napokig nem tud aludni, küzd magával, félelem fogja el a feladat előtt. Írjak, ne írjak? – kérdi egy versében flaubert-i tépelődéssel. Inkább ír, és csak aztán tépi szét a telepírt papirost. Elemzi önmagát: „Egyébkor lusta mélabú temet, mely elefántnak néz szúnyognyi bajt”, és meg is határozza önmagát: „túlérző fájvirág” (ma talán így mondanánk: „hyperaestesiás mimosa pudica”). A kötelesség: „vámpír vád”. Mindehhez hozzájárul testi betegsége. Átesik egy műtéten, félig megsüketül, szeme is napról napra gyöngébb. Hanyatt fekve a kereveten tamburát pönget az „öregúr”. Már nemcsak a fájdalom fáj, de az öröm is, a keserű meg az édes is. Mazochisztikus öngyötréssel csúfolódik: „Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál”.
Senki sem mer ennyire közvetlen lenni. Nagy társa, a boldog művész, ki meghalt a csatatéren, kidalolta magát, lázban, de ő józan fájdalommal, nagyon mélyről hozta fel szavait. Ebben a korában hallotta és látta a szókat, mindentől függetlenül, meztelenül, még az értelmüktől is elváltan, zenei értéknek érzet minden betűt. Számos töredéke, forgácsa, akadémiai papírszele maradt ránk, melyek mellett nem haladhatunk el közönyösen. Többek közt egy szójátéka is. Mikor a szeme fájt, napokig sötét szobában kellett maradnia. Egy papírra számokat irkált: 2, 5, 8, i, 10, 2. Ennek pedig ez a megfejtése: Besötétítendő.

Törökül magyarul angolul angolul franciául
bes öt eight i ten deux
2 5 8 10 2
bes öt ét i ten dő

Én úgy érzem, hogy ebből az öreges, bogaras rejtvényből is a művész beszél hozzám, a művész elszigeteltsége, minden embertől való távolsága és idegensége.
Arany ifjúsága… Hideg hamuba rajzolt ákombákom betűket. Arany szerelme… Semmit sem tudunk róla. Arany estéje… Ez a mienk. Elbeszélő veseit iskolakönyvekben olvassuk, de öregkori lírája s a balladái sohase vesznek el. Azokat otthon olvassuk. Ebben az országban, ahol annyi csodagyermek van, áhítatos döbbenettel áll a magyar fiatalság egy szenvedő, éneklő csodaaggastyán emléke előtt.

Pesti Napló, 1917. február 18.

II.
Berlinben nem születik német költő: tartja a német közmondás. Budapest se adott költőt a magyarságnak. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy a költő gyermekkorában „születik”. Akkor dől el a sorsa, a jellem egy életre és egy egész örökkévalóságra. A vidék pedig alkalmasabb a szemlélődésre, mint a főváros, ahol az értelem mindent átvilágít, gyorsan,a problémák pedig még össze se csomósodtak, máris felbomlanak alkotórészeikre.
Arany János, kinek százéves születési évfordulóját ünnepeljük, jellegzetesen vidéki. Nemcsak abban az értelemben, hogy vidéken született. Hiszen vidéken született Petőfi is, aki már gyerekember korában egy nagyvilági és nagyvárosi élet szédületét hozza magával, Jókai is vidéki, de férfikorában egészen pestivé vált, és svábhegyi villájában otthon érezte magát. Arany sohase tudott gyökeret fogni a fővárosban. Itt csak lakott, de nem telepedett le. A lelke mindig vidéki maradt. Majdnem minden versének, történetének székhelye a vidék, a fájó és misztikus. Mert annyiban is vidéki, hogy mély, töprengő és kétkedő, egy-egy problémát nem tud elintézni könnyedén, felületesen, elegánsan, a fővárosi emberek kétes értékű szellemességével. Prózáját ő maga is „fa”-ízűnek nevezte. E tiszta, pontos, okos próza egyben és másban gyakran emlékeztet a megyei akták stílusára. Sohase tudott felolvadni a pesti népben. Szerette, de távolról nézte, egy vidéki ember szemével. Mikor a ligetbe sétált ki, külön úton ballagott, és mosolygó lenézést érzett a kiöltözött, ruhát fitogtató, fecsegő fővárosi nép iránt. Öregkorában még hevesebben szerette a természetet, mint annakelőtte. A margitszigeti tölgyek alá vonult. Mert azok a tölgyek egy darab falut, egy darab vidéket jelentettek a számára. A tölgy éppolyan a vidéken, mint a fővárosban.
Halála előtt írt egy verset a szénásszekérről, mely végigdöcög a kővel kirakott aszfaltos pesti utcán, és üzenetet hoz néki, régi életéből, friss sarjúszagot a mezőről, a faluról, a vidékről. Ez a durva szénásszekér is úgy jelenik meg előtte, mint jelképe az életnek, látományként, mint a vidék boglya és külöönös kísértete.

Délmagyarság, 1917. március 4.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf