Kiss Menyhért: Történet

Egy jóarcú angyalnak szólt az Úr:
„Fiam, ha a földön ma alkonyul,
A holdból egy sugárnyi kötelen
Ereszkedj le, s nézd, mi van odalenn?
A bűnben, rosszban tartnak szünetet,
Ma, mikor én szent Fiam született? …”
S a buksi, szöszke angyalka suhant,
Mint nagy hómezőn apró csillagok,
Gondolta: „Éppen jó helyen vagyok!”
Hol tűz van, ott ember is van, s a lába
Hogy földet ér, szuronyt szegeznek rája:
„Állj! Jelszavad!” Szakaszban ott teremnek:
„Dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség földön az embernek…”
Szepegve hófehéren. De a katonák:
„Nem az! Spion vagy! Nem mehetsz tovább!”
S míg szörnyű nagy félelmét neveték,
Vasra verték az ég szent gyermekét,
S hurcolták. Ámde bő volt a bilincs,
Lehullt karjáról, s már hűlt helye sincs.
Repült az angyal, alighogy látják,
Utána lőnek. Találták a szárnyát,
S a téli tábor zúzmaraszőnyegére
Rubingyöngy hull… A sebzett angyal vére…
– Odafönn, a jó Isten elé járul,
S keserű panasz ömlik ajakárul:
„Istenatyám! A földön rossz világ van,
Vasravertek és átlőtték a szárnyam,
Ágyúk dörögnek, géppuskák zenélnek,
Nem kell nekik a betlehemi ének…”
Az Úr felséges arca elborul,
S lenéz a földre, búsan, komorul,
Nézése részvét, jóság, irgalom,
Élet zsendül lenn a fagyos gallyon;
S átnéz, óh emberek, felettetek,
Kik volnátok a teremtésnek éke
S szól: „Bűneitekért megbűnhődtetek,
Jöjjön hát most a … Béke…”