Szentgyörgyi László versei és „Kételyek” című verseskötetének méltatása

Szentgyörgyi László: Csalódás

Nem a gerinc egyenes,
a tükör görbe.

Szentgyörgyi László: Hűség

Ha súlyomból
veszítek
s léptem
nem hagy már
nyomot,

tagadj meg,
szülőföld,
mint azt,
ki hűtlen
elhagyott!

Szentgyörgyi László: Megközelítések

Nem a tűzben,
sem azon innen,
sem azon túl:

mindig két tűz között.

Nem a vízben,
sem azon innen,
sem azont túl:

mégis két part között.

A jelenben,
vagy azon innen,
vagy azon túl:

állandó kételyek között.

**

Bölöni Domokos

Kései keservények?

Mottó: Amit el lehet felejteni, / azt nem érdemes megtanulni.// Amit nem lehet megtanulni,/ azt nem szabad elfelejteni.” (Ars poetica)

Kételyek között címmel jelentette meg első verseskötetét (Kreatív Kiadó Marosvásárhely, 2016) a marosvásárhelyi közíró. Szentgyörgyi (eredeti nevén: Király) László 1957. március 15-én született Edőszentgyörgyön. Újságírással az 1989-es rendszerváltás után próbálkozott. 1997-től főállású újságíró. 1997–2004 között az Erdélyi Napló, 2004–2008 között a Polgári Élet munkatársa, 2009–2012 között a marosvásárhelyi Központ című marosvásárhelyi hetilapot szerkesztette. Jelenleg is ott dolgozik. Első verseit 1977-ben jelentette meg az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat. Közölt a kolozsvári irodalmi hetilapban, az Utunkban is. 1990-től a Kelet-Nyugat, a Látó, a Székelyföld, valamint a Hitel, és a Napút című folyóiratokban publikált.
A rövid versek olvastán leginkább Horváth Imre (1906–1993) négysorosai jutnak az eszünkbe. Mindjárt az indítás erre vall: „Akarjam a Mindent?/ Azon már túljutottam.// Ne akarjak semmit?/ Oda még nem jutottam.” (Induláskor)
Ezt követően máris megfogalmazódik valamiféle költői-emberi hitvallás is: „Úgy értsd / az érthetőt, / hogy kimondhasd. // Úgy mondd, / hogy megértsék / a kimondhatatlant!” (Úgy mondd!)
A szülőföld iránti elkötelezettség is szűkszavúan jelenik meg: „Ha súlyomból/ veszítek, / s léptem / nem hagy már/ nyomot, // tagadj meg, / szülőföld, / mint azt, / ki hűtlen / elhagyott!”
Ezt a mércét nem könnyű tartani, de a kis kötet legjobb darabjai arról győznek meg, hogy a kételyek nem feltétlenül az önbizalom hiányát jelzik, hanem inkább azt, hogy egy bizonyos életkoron túl már nagyon meggondolja az ember, mit is adjon ki a kezéből.
Keserűen fakad ki, amikor az ifjúság (elszalasztott) lehetőségeit idézi: „Nem tudom/ elfelejteni,/ meg nem történtté tenni/ a múltam,// pedig most újra/ ott vagyok,/ ahonnan egykor / elindultam.” (A tékozló fiú)
Nem hiányzik a riadt rezignáltság sem: „Minden/ ellenségemnek/ sikerült/ megbocsátanom.// Barátaim/ vajon/ megbocsátják-e ezt/ nekem?” (Megbocsátják?)
Az aforisztikus (olykor játékos, ritkábban szójátékos) gondolkodás példája ez a kétsoros: „Előttem az Élet. / Mögöttem a Jövő.” (Perspektíva)
Kedvence az ellentételező gondolat: „Olyan árva –/ még a kutyájának sincs/ gazdája...” ( Árvaság); „Egész élete hamisságban telt –/ a halála sem volt valódi...” ( Portré)
Figyelemre méltók jeles személyekről szóló sorai a (K)arcok sorozatból: „ – Hogy ki s mi volt / Jakab úr?// – Múltat faggató, / jövőt fürkésző/ aprócska nagyúr.” (Bözödi György)
A kötetet A méltóság dicsérete cím köré sorakoztatott szövegek nyitják, és a továbbiakban is tematizálni igyekszik a tartalmat (Diagnózis, Összetartozunk, Leltár, Én és a világ a kis „tömbök” gyűjtőcímei).
Legtöbb versét régieskedőn így nevezném: kései keservények. De vajon mitől kései/késői egy jelentkezés? Az értékmérő, a kritérium koronként változhat, a szöveg marad. Víz és kövek. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember megmutatja magát, aztán az idő megtartja vagy kirostálja.
Szentgyörgyi László kései dobbantása helytálló. Igaz, hogy az effajta kifejezési forma nem tűnik „trendinek” a kortárs (még kevésbé az erdélyrészi) magyar költők körében. Bizonyára úgy érzik, hogy a líra rovására megy a lecsupaszított mondat, a szikár kifejezésmód.
A kötet néhány haiku formájú verssel zárul. Az utolsó nem az. Címe: Ennyire futja...”Újrakezdeném, / de nem kezdhetem újra. / Hiába töröm magam – ennyire futja.”
Tisztelettel kételkedünk. Bízunk benne, hogy futja többre is.

***

Albert-Lőrincz Márton

Ennyire futja

Gondolatok Szentgyörgyi László Kételyek között cimű verskötetéről

108 vers – egy verskötet: Kételyek között. Szentgyörgyi László így címzi verses mondandóját az olvasónak, amelyet a Kreatív Kiadó rendezett kötetbe. Ezt a kötetet tartjuk a kezünkben. Bele lehet olvasni.
Bevallom, ez ideig semmit sem tudtam a szerzőről, Márton Karcsi ajánlotta figyelmembe, hogy be kellene mutatni. Huzakodtam, mert az ember nem szívesen vág bele az ismeretlenbe. Karcsi elhozta a kötetet, jómagam ismerkedni kezdtem vele.
A könyveket előbb külsőre mustrálgatja az olvasó, nézegeti a fedőlapot s belelapoz, pörgeti a lapokat, mielőtt beleolvasna, első véleményt formál. Aztán beleolvas, hogy lássa, meglássa a költőt. Tulajdonképpen ki is ő, Szentgyörgyi László? A borító hátlapján annyit elárul magáról, hogy KIRÁLY, ugyanis Király Lászlóként jött a világra Erdőszentgyörgyön, 1957. március idusán. A Szentgyörgyi választott név, meg akarja különböztetni magát a sóváradi-kolozsvári Király László költőtől, ezért művésznevet keres, otthont idéző nevet. Márciusnak 15-ik napja forradalmi nap, ekkor született, tehát köze lehet a forradalomhoz. Elsőre ezeket gondoltam.
És valóban, Szentgyörgyi László költészete a társadalom szemlélése és a benne vergődő én lírai kiállítása. Kiállítás, mondom, mert a könyv lapjain tiszta, erőteljes, határozott vonalak krokizzák meg azt a világot, amely a költő sorsát rajzolja ki: az elismerés és a kétely között ingázó vágyakozást. Nem egészen társadalmi líra, és nem egészen énlíra, és mégis mind a kettő, olyan allűrökkel megkeverve, amelyeket a közéleti publicisztika kínál föl neki, amelyekhez a közéleti publicisztika viszi közelebb a költőt.
A sajtóban dolgozik, 1997-től főállásban. Újságot ír és szerkeszt, és verseket, rövid, ellentétező verseket, antitéziseket a tézisekre, hogy töprengésre kényszerítsen. Ilyen a társadalom arca is: fölvillantja a pirosat és a piros keresésére ösztönöz. Nem hagyja, hogy belefeledkezzünk az „Itt a piros, hol a piros” játékába, annak ellenére sem hagyja, hogy minduntalan eszünkbe idézi, hogy minden mozog, mozgásban, változásban van. Nos, éppen ez a verstechnika – az ellenpontozás – az, ami éberségre és gondolkodásra sarkall. Szentgyörgyi letisztult, aforizmasűrítésű versszövegei nem hagyják lankadni az olvasót, mert állandóan kételyeket fogalmaz meg. A kétely költője, mondanánk, kijelent valamit és kijelenti az ellenkezőjét is, rákérdez, hogy megbizonyosodjon, és ezt a megállapítást a versek központozása, a gyakran felbukkanó kérdőjel is aláhúzza. Szentgyörgyi kételye nem a szkepticizmus, a hitetlenkedés emlőiből táplálkozik, hanem az önvívódó lokálpatriotizmusból, a folyamatos önvizsgálatból és önbírálatból. Ha kételkedik, a kétely tartalma itt búvik meg, és nem az abszolút igazság keresésében. Nem akar kimondani abszolút igazságokat, mégis, az, amit leír, mintha szentencia volna saját alkotói mivoltára. Szentgyörgyi Lászlónál a kételkedés olyanszerű funkciót tölt be, mint Descartes-nál, akinek híres mondása így szól: kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok. Az ilyen kételkedés módszertani kételkedés, a költőnél is, minden bizonnyal. Költői világa abból táplálkozik, hogy kételkedik. A Mindenek ellenére c. versben például a szkepszis optimizmusba csap át, hiszen „mégis,/ mindenek ellenére, / tovább kell gyarapodnom” – mondja csendesen, de parancsolóan. Önmagának mondja, hogy mindenki értse. Kételyek között vívódik – lásd Megközelítések, Mindenek ellenére, Egyszer majd –, a verskönyv címe is ennek fogadására, befogadására készít elő, és ebben az alaptónusú vívódásban az alkotó ember önmagához való viszonyulása is benne van, az útkeresés, az önmegvalósítás félkezes belenyugvása, önvádja és iróniája. „Akkor úgy véltem: még/ éretlen vagyok rá,/ s a Nagy Cselekvést / ideiglenesen elhalasztottam. // Most úgy érzem: / túl érett vagyok már, / s a Nagy Lehetőséget/ örökre elszalasztottam” (Akkor és most). (Meg is kell kérdeznünk itt és most, mi az a Nagy Cselekvés, mi az a Nagy Lehetőség, ami ilyen velőig ható lemondásra szólítja fel a költőt?)
Az első 21 vers olvasásakor – ez lenne a kötet első ciklusa az ötből, A méltóság dicsérete – az „ésszerűség” és „kényszerűség” komolyságával játszik, és/de határozottan, szentenciaszerűen kimondja a múlt és jelen elválaszthatatlanságának inkább komor, mint cinikus ítéletét: „Nem tudom / elfelejteni, / meg nem történtté tenni / a múltam, // pedig most újra / ott vagyok, / ahonnan egykor / elindultam” (A tékozló fiú). A Vesztes– Győztes paradoxonában közelíti meg a személyes, de társadalmi behatároltságban eliramló alkotói sorsot, jeléül annak, hogy „mindenek ellenére” csakis a „hűség” és a „méltóság dicsérete” lehet az értelmes élet célja. (Ezt a mondatot a ciklus verssoraiból raktam ki.)
Epigrammaszerű, aforizmatikus tömörségű verseiben néhány elődöt is megidéz, olyan arcokat – Tamási Áron, Bözödi György, Bethlen Gábor, Kemény Zsigmond, Bertold Brecht, Székely János, Lao ce –, akikre lehet és kell támaszkodnia az olyan alkotónak, akinek a költészeti kánonban nem jelölték ki a helyét. Olyan arcok, amelyek egyszerre kötődést és mankót, értéket és felelősségvállalást, helytállást és buzdítást „karcolnak” a költő bőrére. Braille-írásos érintések ezek. Nos, ezek az érintések lendítenek át – érzésem szerint – a következő ciklusokba.
A második ciklus versei – 25 vers – a Diagnózis emblémacímet kapták. Az önmagával folytatott dialógus – ez is egy verstechnika – mélyebb és kegyetlenebb őszinteséggel árad szét a ciklus első verseiben. A költő itt még az ént állítja középpontba. Egyelőre csak „beszélget” önmagával, amint Szent Ágoston is tette, hogy megvilágosodjék, ráébredjen saját alkotói lényének lényegére. Folyamatosan mérlegeli, hogy meddig jutott el a szándéktól a megvalósításban. „Túl erős, / vagy túl gyenge vagyok, // ha az önmagammal/ vívott szüntelen csatákban / rendre alul maradok?” (Születésnapomra) – kérdezi önmagától. És tovább fokozza a kiszolgáltatottság, tán már tehetetlenség kételyét, amikor így fogalmaz: „Megadni nem tudom magam,/ harcolni pedig elfeledtem” (Ez itt a question). Ágaskodik a lemondás, a beletörődés hangja is, bár inkább cinikus paradoxonként hangzik az: „előttem az Élet, / mögöttem a Jövő” kétsoros (Perspektíva).
Ha a következő néhány versgondolatot böngésszük, világossá lesz, hogy a perspektívahiányért a történelem tehető felelőssé. Ismét visszaköszön az, amit korábban már megfogalmaztam, ti. az énlíra és a közösségi líra összecsendülése. Erre utalnak az ilyen szókapcsolatok, szavak, mint: „adósságunk / történelemnyi” (Konklúzió), „a nagyvilágban kellene otthonra lelnem” (Vándorének). És ez így folyik végig a többi ciklusokon is. Lényegében az egyetlen. önmaga körül való hömpölygést tematizálja, egyfajta alkotói létbevetettségben, amelyből szabadulna is, meg nem is, de inkább nem, mint igen, és a teljesebbre (kiteljesedésre?) vágyakozik, aspirál.
A felvezetett regiszterben szólalnak meg tehát a többi versek is, ciklusba szedve. De már a „nyelvromlás”-ról, a „minket árulás”-ról, a „szólás szabadságáról”, a „történelmi tél”-ről is elmondja a véleményét. Miközben a kötet végére érünk, belátjuk, hogy beszűkülnek a perspektívák. Nem célja „tani-tani”, abban az értelemben, ahogy József Attila gondolta, ennek ellenére Szentgyörgyi verseinek „tanító” stílusa van. Kimondja, hogy mit hogyan gondol, az olvasó számára mintegy kijelöli a továbbgondolás ösvényeit, tehetsége szerint, kompromisszumkészsége szerint, talán tehetetlenségének sodrásában. Döntse el az olvasó. „Újrakezdeném, / de nem kezdhetem újra. / Hiába töröm magam, / ennyire futja.” – írja az Ennyire futja c. versében. Szentgyörgyi László költő március forradalmi napján született. Van-e köze a forradalomhoz?
Olvastam, töprengtem, magamra is ismertem, és felolvastam Szentgyörgyi László Kételyek között fogant verseit 2016. május 19-én Kedei Zoltán műtermében. Köszönöm türelmeteket.