Márai Sándor: Ujjgyakorlat

1.
Este nyolckor születtem, fújt a szél.
Kassát szerettem és a verseket,
A nőket, a bort, a becsülete
S az értelmet, mely a szívhez beszél.
Mást nem szerettem. Minden más titok.
Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok.

2.
A csillag benned későn kelt s korán
Nyugszik. Szemedben évek sokasodnak.
Egy vagy a számok titkos rangsorán,
A víz fölveri fényét csillagodnak.
A fény benned végül emberi lett:
Spektrumon túl vagy, ultraviolett.

3.
Mi is maradt belőle? A neve.
Hajának illata a hajkefén.
Egy mikimackó, halottlevele.
Egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem.
Nem értem, miért tették ezt velem?
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal ő, ha vannak angyalok –
De itt lenn minden unt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

4.
A régi arany ilyen, mint az erdő.
Szemét, haja színét már elfeldtem.
A rongyos szél jár erre csak kesergő
Füttyeivel, s az idő él felettem.
Rekedtes hangja volt. Most felkelek.
Olvasnom is kell, ég az őszi csillag
Szobám felett. Az erdő lombja csillog.
Mit üzensz, szenvedély? Nem értelek.

5.
Az idő hidegebb lett. Mind meghaltak,
Kiket szerettem. Köd fedi a holdat.
Kutyám öreg már, rekedten csaholgat.
Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.

A szó csak szó, a hús csak hús, az álom
Köd és zavar. A puszta földre ülj le.
Dallamaid a vad szél hegedűje.
S te hallgass! Élj, mint pók a pókfonálon.

6.
Mélyebbre essél, mint a kő a vízben.
Jeled marad?… Ne kérdezd! A fodor
A felszínen hullámzik, elsodor
A szél, a víz. Neved is tovalibben.

7.
A pöffedt gomba és a bölcs fenyők,
A páfrányok, e tünde, lenge nők,
A kék pisztráng, a patak, a vadállat –
Mind építik ezt a székesegyházat.

8.
Orbán napja már elszelelt,
Virágja hullt a venyigének.
Azt mondják, dús lesz a szüret
És hangos a szüreti ének.

No, töppedj, szőlő, mint a vér,
Nyugtass, taníts bor, mint a vének.
Egyszer mindenki hazaér,
Ember vagyok, s a földön élek.

9.
Meghalsz, s vízcseppnél kevesebb leszel.
Meghalok, s egyszer nem találsz sehol.
A kedves sírva mondja: „Nem felel.”
Eltűnsz, mint tengerben a meteor.

Meghalok, s eltűnsz. Mutasd a kezed!
Hol volt, hol nem volt… Hallgasd a mesét!
Bőröd alatt lüktet az erezet.
Figyelj: csillagod gyújtja a setét.

10.
A világ és a fény oly hangot adnak,
Mint a fém és az öreg üveg. Ez a reggel.
Minden tárgyilagos: szíved, az ablak.
Hatalmas árnyékuk nő a falaknak.
Hunyd be szemed, és köss békét szíveddel.

Asztalodon könyv, egy pohár, narancsok.
Mindenben mély csend, kapocs, összefüggés,
Mint a gyakorlótéren a parancsnok,
Állj életedben, s mondd ki a parancsot:
A világ: csapda. Nincsen menekülés.

11.
Ahogy múlik, úgy nő az élet.
Vad akkor is, ha mozdulatlan,
Kalandos, amikor henyélek.
Reng, mikor hulláma se csobban,
Húz, mint a tenger, mikor alszik.
Átlátszó, mint a jó fogalmak,
Meggyőz, mikor sóhajt se hallsz itt,
Kérdez, mikor mindenki hallgat,
És egyre sűrűbb, egyre mélyebb.
Egyszerre bűntett és ítélet –
Mert múlik. S múlva nő az élet.

12.
Utolsó illatod, végső heved
Ne add ide. Még nem szállt le az éjjel.
Idézlek értelmem igézetével,
S hűlő ajkam nem mondja ki neved.

Maradj titok, utolsó szó. A testek
Sötét pecsétjét, vallomás, ne törd fel.
Vegyülj, titok, sorsommal, mint a földdel
A víz, a tűz, a halott istenek.

13.
Mi volt értelem? Nem tudom. Mi terve?
Nem adott jelt soha. Mint a vadak
A szűz tüzet, némán imádtalak. –
Ma sem tudom: kerüllek? Vagy kereslek?

Forró ólom, a tapasztalás hűvös
Vizébe öntlek, s kutatom jeled –
Mutatsz Szűzet, Oroszlánt, Gyereket,
Hasonló vagy Számjegyhez és Betűhöz.

Üzensz a testek múló anyagából,
Egy szóban égsz, mint a vad szent a máglyán,
A nyers anyag rejt, mint szobrot a márvány.

Mikor félútra ér, megáll a vándor,
Figyel. Mint a haldoklók körme, kékell
A távol. Alkudj meg a szenvedéllyel.

1939–1940