Jékely Zoltán: Gyermeki alkonyat

A falióra nyolcra vert.
A felhő temetőbe száll.
Lila ködben hever a kert,
nyirkos füvet vág a halál.

Éjszaka lesz, fekete éj,
a fényt nagy pincék elnyelik;
énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!

Az Őrhegy kéklő sírhalom,
az ég csúcsos templomi bolt.
A nap, fényöntő vigaszom,
kifolyt-szemű, rossz fattyúhold.

Tipeg a házunk cserepén,
galambok nyomán a kuvik,
s a fecskéből lett denevér
leánykák hajába búvik.

A Város elaludt, pihen,
őrzi a templom s a harang;
ébred vén hordók mélyiben
a zöldbékából lett varangy.

Riog a lappantyú s repül,
lebeg, köröz a ház felett;
kecskénkben észrevétlenül
véresre festi a tejet.

Éjszaka van. Nagy denevér
szárnyai arcom verdesik.
Mint egy angyal, olyan fehér
leszek féltemben reggelig.