Palágyi Lajos: A marha

Soroznak. Fiatal legények
Egymásután belépnek sorba,
Bent várja néhány strázsamester,
Katonaorvos, vén óbester.
Hiúz-szemű, puffadt, mogorva.
S le kell vetkőzni meztelenre,
Akarva, nem-akarva.
Ímé, a vágóhídra most lép
A marha, a marha.

Megmérik, mint egy árucikket.
Amíg ott áll remegve, pőrén,
A mellét, combját tapogatják,
Mikéntha fontszámra eladnák,
Becsülik s alkudoznak bőrén,
S az ifjú néz szorongva, szótlan,
Mint a szabad mezők barma,
Csodák csodája, hogy nem bőg itt
A marha, a marha.

Jó húsa van, a csontja is jó.
Maguknak tartják hát a koncot,
Egy piszkos, ódon, nagy kaszárnya
S ordítozó káplár-had várja,
Püfölve, rúgva az újoncot,
Fegyelmezett rabszolga népség
Taszítja, rántja, féken tartja, –
Egy-kettő! erre-arra lódul
A marha, a marha.

Ott lekopik minden szemérem,
Az ifjú szívnek szűzi máza,
Ott aljas szolgaság a törvény,
Vak engedelmesség, vak önkény
A büszke lelket leigázza,
Kaszárnya-szellem megtenyészti
Mindazt, mi hitvány, mocskos, durva, –
És káplárjánál aljasabb lesz
A marha, a marha.

Tanítják, hogy kell embert ölni,
Rabolni és gyilkolni kéjjel,
A hit szavát végképp feledni,
Szűzön erőszakot követni,
Országot, népet dúlni széjjel,
Anyját, testvéreit ledöfni,
Ha a parancs azt úgy akarja,
És mindezt megtanulja bambán
A marha, a marha.

Mi megmaradt sötét időkből,
Erőszak, szolgaság, gyalázat,
Mi embert állattá süllyesztett,
Hogy vérbe fúlt minden szent kezdet,
Mi ellen milljó szellem lázadt,
Mi ellen hasztalan esengtek
S hiába gyúltak bősz haragra:
Most mint egy rendszert betanulja
A marha, a marha.