Serestély Béla: Erdély a bölcsőm ringatója

Egy új szál indult el az Élet-orsón…

s a Retyezátról tompán, dübörögve,
egy péntekre virradó hajnalon,
mint lavina gördült alá a sorsom.

Egy galambbúgos udvarban megállt,
– már új búzától roskadt a híd,
s a „madám” kiszólt apámnak: „fiú!”

S apám, ki ezt boldog percet várva,
egy galambpárral enyelgett a kertben,
cipőjéről a port szépen leverte,

megsúrolta a küszöbön a lábát
s úgy ment be halkan a belső szobába,
mint igaz hívő Allah templomába.

Lélek-ember volt. Asszonyos. Puha.
De most úgy állt, mint egy szobor. Keményen.
S két könnycsillag tündökölt a szemében.

Egy percig állt… Aztán az ágyra hajlott,
dereka lassan görnyedőre lágyult,
s a két könnycsepp a párnámra aláhullt.

S ez a két könnycsepp lett a végzetem.
Ez a tenger, melyen reng holtig sajkám,
ettől puhult oly asszonyosra fajtám.

Asszonyossá puhult és mélázóvá,
ki kardot se, ekét se bír el többet,
s míg ősei a hadban tündököltek,

vagy rögöt túrtak reggeltől napestig,
ő csak papíron szánt már s szíve vére
tollán át csordul ősei rögére.

Neki amúgy se jutott több belőle,
csak egy halomnyi kinn a temetőbe’,
mely alatt apja s kis fia pihennek.

S van-e, ki ennél gazdagabb lehetne?
Határa fent a Menny, lent az Öröklét,
s nincs kataszter, honnét azt kitörölnék,

minden göröngye szívembe van írva
s míg lelkem az emlékek borát issza,
innen tekintek délkeletre vissza,

mint egy hűséges, drága jóbarátra,
melynek tövében hajdan bölcsőm ringott,
a ködbevesző, havas Retyezátra.

Neki panaszlom le, ha ütnek, vernek,
s ha megcibál a könyörtelen élet,
hozzáfutok, mint anyjához a gyermek.

Ő meggyógyítja lelkemnek sebét,
és fölemel, ha százszor is lesújtnak,
mint Földanya Anteuszt, gyermekét.

Ezért oly drága Erdély földje nékem:
itt ringott bölcsőm, itt legyen sírom,
ha majd az ősz jön s mint hervadt szirom,

az Élet-fáról én is úgy lepergek,
porom Erdély földjét termékenyítse,
ezt az áldott, e szép virágoskertet!