Dánér Lajos: Erdélyi diák
rólad szól énekem, e keserű
ének, mely éjnek idején
patakként ömlik belőlem.
Előttem-utánam, mindenütt
jajszó; rongyosok, éhesek
seregei nyöszörögnek
körülöttem s mégis minden
szenvedés között látom
napi kínod millió remegését
cikázni hangtalan életed mögött.
Bús vagy és szomorú
tekinteteddel úgy jársz az utcán,
mint aki nem tudja, hova tart,
mit keres, miért él,
csak végzed megfeszült akarattal
a mindennapi kényszer-koplalást.
Kenyeret, ha látsz, csak szárazon látsz,
és célod nincs és utad is homályos;
dagályos tettek nem hevítenek;
szobád hideg és kacajod is rég volt,
szemedben a gond kutyája üvölt;
rongyos cipőd és lyukas kabátod
terhét úgy hordod magadon,
mint valami fekete sorsot,
fekete célt, igát, mint
rohamra induló katona
ruhájába varrt halálcédulát.
Kötelességek száguldanak
fiatal fejedben és nem tudod,
miért, mi végre kell ez?
arcodon szótlan vád a kín;
csak torz mosollyal szaladsz tovább,
hogy hősi és kitüntetett halottként
összedűlj az élet sáncain.
Rohansz s minden lépésnél
fogcsikorgatva ismétled:
csak ezt még!…
És konok fővel, a leroskadásig
hordozod a múlt bűnök
keresztjét…
1932