Szabédi László: Telihold

Saját magánál kétszer volt nagyobb,
saját vérénél hétszer pirosabb
a napkeleten naplenyugtakor
éj s dél között támadó telihold.
Ókertben, telihold iránt tekergő
ösvényen mentem, esteli tekergő,
a vérben ázó telihold felé;
sajnálni mertem, mert hisz biztosan bús,
ha úgy kanyargat ím maga felé,
hogy lábam versláb, utam kusza jambus
s a némaságom zengő vers leszen,
és jaj, mitévő lesz a szép eszem?
(Ne járjatok a holddal! mámoros
útján hány irtatlan tájra lökött!
olyan udvarban voltam udvaros,
kertje káprázat, a kapuja köd;
voltam öregebb az öregapámnál
és gyermekebb, mint ki ma született,
vesztett el, ki már meg sem született.
Ne járjatok a teliholddal! újhold
idején gondosan aludjatok!
okuljatok példámon, ha már úgy volt
megírva, hogy én belépusztulok.)

A régi kertben volt egy kerti pad,
tekintetem, vesztemre, ráesett,
fáradt voltam, húzott a kerti pad,
hogy megpihenjek rajt egy keveset;
a padtól három lépésre lehettem,
mikor túl rajta ugyanannyira
megjelent tizenötéves szerelmem,
a hasonlíthatatlan Elvira.
Egyszerre érkeztünk a kerti padhoz,
és összemosolyogtunk, mint mikor
először érkeztünk a kerti padhoz;
jaj, visszajött a boldog ifjúkor!
Ha elvesztettél, kedves, megkerültem,
jaj, megkerült az elveszett idő!
Csak mosolyogtam és a padra ültem,
csak mosolygott s a padra ült a nő.
Csak mosolyogtunk, és a kerti pad
széttört alkotó darabjaira,
mi a földre zuhantunk, én riadt
kezekkel megragadtam Elvira
kezét, karját, a vállát, a fejét,
pompás teste a kezeim között
bomlott száz részecskére szét
hullámként, mely sziklába ütközött.
Sokáig néztem még ott a padot,
vagy, pontosabban szólva, a nyomát,
mint aki elrontotta a padot
s egyúttal elrontotta Elvirát.