Bartók Lajos: Romok közt

A fák legmélyebb árnyán
Búsong a régi rom.
Borostyán fut magasra
Az omladék falon.

S egy nőszobor áll némán
Az omladék között,
Kőrózsa-koszorúzta
Márványba öltözött.

Hó vállát megsebezték,
Ujját letörték,
S mint bánat, megrepeszté
Kemény kő kőszívét.

S lábánál a kis Ámor,
Bár még a nyíl ívén:
Fejét maga veszté el
Célt nem talál szegény!

A szerelemnek vége!
De ő a régi szép;
Keblére nyomva a tört kéz,
Mintha érezne még.

És nő marad, bár megtört:
Mosoly van ajakán.
Itt csattog legforróbban
A kedves csalogány.

Hagyd abba csattogásod,
Szerelmes fülemile.
A szép nő meg nem indul,
Rég elhagyá szíve!

Már én is szólítottam,
De arra sem felelt,
Átölelém, de meg nem
Dobbantám e kebelt.

Rég elporladt a mester,
Ki életét adá,
Az eszmény is kinek hű
Vonásit véste rá!

Vége a szerelemnek,
S nem kelti föl dalod,
Csak az emlékezetben
Ránk szálló bánatot!