Harmath Imre: Anyám alszik

Ültünk az álmos kis szobában.
Tizenegyet ütött az óra,
Anyám foltoz, fáradt szegényke,
rácsuklik a ruhacsomóra.

A kredencről a régi tájak
lágyan koppanva ránkfigyelnek,
Anyám szelíd hajára fény ül:
a vén lámpából játszi nyelvek
szöknek reá, békén ragyognak,
mint holdfényben a lágy folyondár.
Anyám alszik, rajongva nézem,
ujjaim közt megállt a toll már.
Húsz éve sincs. Ha jött az éjjel
s ott künn szitált a lassú harmat,
párnám százszor is igazítva
lopott pillámra halk nyugalmat.
Most arca boldog és redőtlen
s egyszerű is, nincs semmi éke,
csak a szíve aranykelyhéből
elősugárzó égi béke.
Lelke fehér, akár a függöny,
mit most a csönd susogva himbál,
szemem könnyes, vigyázok rája,
mint ő vigyázott.