Mécs László: Badacsony bordal

Badacsonyban sok pince-csárda van,
a csárdában cigány szól, lárma van,
sokan itt öntnek mese-olajat
a rozsdás szívre: bort, cigányzenét,
hogy valahogy kacagni tudjanak.

Mert odahaza Gondország vagyon
és Gondországban fáj a szív nagyon,
kísértetes Vezuvként áll a Csend,
minden ritmusra rozsdát hint s hamut,
és nincs előtte senki, semmi szent.

Itt járok én is a hegyoldalon,
fütyülgetem legújabb bordalom,
amelyben nincs bor, sem cigányzene.
Valami új, nagy mámor kellene,
mit otthon meg nem rozsdásít a Csend.

Két gyermek megy előttem pajkosan.
Lábuk pillangó-könnyedén oson,
-- mégis az egyik szándékos-hamis
botlással folyton botladoz, s ezen
kacagnak és mosolygok magam is.

Mint lábon járó víg szökőkutak,
telekacagják a nehéz utat,
nem kell nekik bor, sem cigányprímás,
hogy megnyíljanak a mámor-csapok:
magától csordul a nagy kacagás.

Magától csordul mint tavaszi fák
szökőkútján felszökken a virág.
Isten hegyéből jön a vezeték:
Istent csordít a gyermek-kacagás.
Ily szökőkútnak lenni lenne szép!

Uram, Te légy állandó mámorom,

örök szerelmem, muzsikám, borom,
legyek szökőkút, amely egyre zeng,
mint a gyerekszív s a tavaszi fák,
akkor is, ha halálport hint a Csend!

1937