Dénes György: Az elfelejtett Gyóni Géza
Gyóni Géza nevét kevesen ismerik a mai fiatalok közül. Ennek elsősorban az az oka, hogy 1945 után szinte alig beszéltek róla, s közel két évtizednek kellett eltelnie, hogy Gyóni Géza elfoglalja helyét mind az irodalomtörténetben, mind a köztudatban. Válogatott verseit irodalmi árértékelése után Csak egy éjszakára címmel adták ki az ötvenes évek végén. Ezt követően több kiadást is megért. A felszabadulás után ez a kötet reprezentálta Gyóni költészetének emberi és írói értékét.
Nekünk, szlovákiai magyaroknak annál is érdekesebb Gyóni Géza, mivel közel 3 esztendeig lakott Pozsonyban (Bratislava), 1902-től 1905-ig. Meg kell említenünk, hogy édesanyja is innen származott. Kemény Lajos többek között ezt írja erről: „Édesanyja pozsonyi lány volt s szülői itt esküdtek egymásnak örök hűséget… Édesatyja az itteni evangélikus teológiai akadémia hallgatója volt…”
Gyóni Géza száz évvel ezelőtt, 1884. június 25-én született a Pest megyei Gyón községben. Eredetileg Áchim Gézának hívták, a Gyóni nevet később vette fel. Apja evangélikus lelkész volt, s fiából is azt akart faragni. Az ifjú Áchim Géza Szarvason, Békéscsabán, Sopronban és Pozsonyban végezte tanulmányait. Lelkész mégsem lett belőle. Az irodalom, a betű szerelmese lett, s az is maradt korai haláláig. Gyóni 1902-től 1905 kora teléig volt a pozsonyi evangélikus teológiai akadémia tanulója. Tanulmányait azonban elhanyagolta s inkább barátai körében, a kiskocsmákban és bormérésekben forgolódott. Egy szép napon el is tanácsolták az iskolából. Az iskolából való kitessékeléséről írja később:
Ah! Gipszangyalok sose láttak
Hálás, szent arcot, oly pufókot,
Mint amikor mögöttem zajjal
A templomajtó becsapódott.
Egyébként lektorként működött a Pozsonyi Híradó szerkesztőségében, majd a Nyugatmagyarországi Hírmondó munkatársa lett. Sok írása, verse látott napvilágot a lapban s az 1905-ös orosz forradalom hatására több éles hangú cikket és verset írt. „A közigazgatás gépei már háromszor lőttek a nép közé, de mint egyik lap megállapítja: Katonai beavatkozásra nem került sor…” - jegyzi meg csípősen Gyóni egyik cikkében. Egyik alkalmi versében pedig a Potemkin lázadó matrózait köszönti:
Bárha a Potemkint lefegyvereztétek,
Nem lehet felette igaz örvendéstek…
Felköttetek tízet… Ezer kél nyomába!
Gyönge azok ellen a kozáki dárda.
S míg némát csináltok ezer rajongóbul,
Helyébe muzsikok tízezere tódul!...
Egy majdnem tragédiával végződő esemény is történt vele Pozsonyban. Egyik szerkesztőtársával nézeteltérése támadt és amerikai párbajt vívtak. Gyóni vesztett, s meg kellett volna ölnie magát. A költő mellbe is lőtte magát, de szerencséjére a golyó a szív fölötti bordát érte, s így csak megsebesült. Kedves városáról Hajnalban a perronon című versében emlékezik meg:
Pirulva, elfogódva,
Mint első asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.
Egy-két tavaszi estnek
Omló bordó bársonya,
Mely itt hullt homlokomra
Reviczky ligetében,
Jó emlék-takaró még
Hideg estén a szívre,
S tán egy-két könnyed is érzem.
Gyóni felépülése után hazatért szűkebb pátriájába, s Gyónon vállalt jegyzőgyakornoki állást. Majd 1906-tól 1908-ig közgazdasági tanfolyamot végzett Pesten. Később több vidéki lapnál dolgozott, így a Soproni Naplónál, a Bácskai Hírlapnál. 1908. március 15-ére írt versében ismét az orosz forradalmat kísérti:
Sebaj, no! Kint a nagyvilágban
Vörös viharmadár barangol…
Leszünk mi még majd, érctestvérek,
Leszünk még egyszer vészharangok!”
Több cikkében szembefordul a hatalommal, Tisza István népelnyomó politikájával. Az 1912-es boszniai annexióra részleges mozgósítást rendelnek el, Gyónit is behívják. Cézár, én nem megyek című híres-neves versében tiltakozik az erőszak ellen:
Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.
Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.
E vers miatt Gyónit kihallgatta az ügyészség, később is sok kellemetlensége támadt miatta. Neve közben egyre ismertebbé válik, már a pesti folyóiratokban is megjelennek versei.
Igazi, országos hírnevét azonban a világháború és az Oroszországban eltöltött hadifogságbeli évek teremtették meg. Szinte érthetetlen, hogy amíg Ady, Babits, Móricz Zsigmond és mások szembefordultak a háborús, nacionalista propagandával, Gyóni lelkesen indult a háborúba, készpénznek vette a háborús uszítást. Kezdetben a „magyar vitézséget” dicsérte verseiben s ez jól jött a háború propagátorainak. Rákosi Jenő, a reakciós újságíró-fejedelem népszerűsítette leginkább Gyónit, és szembeállította a megvetett Adyval és társaival. Gyónit magával sodorta a soviniszta-militarista szellem és sorra írta túlfűtött háborús verseit, amelyek sem esztétikailag, sem eszmeileg, emberileg nem váltak költészete javára. Verseit futárrepülőgépekkel küldték Pestre a galíciai frontról, országszerte szavalták: így lelkesítették, csábították az embereket. Gyónit és költészetét agyondicsérték, verseskötetét tízezer számban adták ki. Przemyśl költőjének azonban hamarosan elmegy a kedve a háborútól, látva a körötte dúló rettenetes öldöklést, az oroszoktól körülzárt városban és erődjében az emberi méltóságot sárba tipró nyomort, szenvedést, éhséget, halált. Megírja a Csak egy éjszakára című megrázó versét, amelyben kikel a háborús uszítók és szájhősök ellen s elítéli a háború vámszedőit:
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
A költő 1915-ben került orosz hadifogságba, Przemyśl városának elestekor. Öccsével, Mihállyal együtt a szibériai Krasznojarszkba kerül. Hadifogságban írja legszebb, legemberségesebb verseit, itt fejezi be a Levelek a Kálváriáról című kötetét, amelyben saját pokoljárását varázsolja költészetté. Mindkét testvér, Mihály öccse és a költő is ebben a hadifogolytáborban fejezi be életét.
Förster Viktor, aki tanúja volt a testvérek tragédiájának, így emlékezik utolsó napjaikra: „1917 elején kezdődött Gyóni tragédiája. Öccse, Áchim Mihály százados súlyosan megbetegedett… ereje napról-napra hanyatlott és egy délután azzal a hírrel léptek be a tiszti barakkba, hogy Áchim Mihály halott…Már a temetésen észrevettük, hogy Gyónit lelke mélyéig megrendítette testvére elvesztése, megérezte, hogy most reá kerül a sor…a temetés utáni harmadik napon őt is ki kellett vinni a kórházba. Mikor érte jöttek, már őrjöngve ordítozott, legközelebbi barátait sem ismerte meg és életveszedelem nélkül nem lehetett a közelében tartózkodni. Meg kellett kötözni, úgy vitték el a szerencsétlen költőt. Két hét múlva, éppen harmincharmadik születési évfordulóján, a halál megváltotta szenvedéseitől…”
Utolsó verseinek egyike, a Sírvers körvonalazza Gyóni Géza igazi költői és emberi arcát, lelkének béke utáni sóvárgását:
Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sírom füve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:
Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.
(A Hét, 1984. június 22.)