Mécs László: Sötét március

Mint kincset, hírt a szeszélyes szerencse,
a télen úgy osztott a szél havat:
néhol hóhegy van most is, máshol árvíz,
így lett sok-sok falunk vályog-Velence,
vetéseink meg tengerek, tavak.

Barangolok. Most jó a gumicsizma,
fejem bóbjáig fröccsen a csatak,
dágványban gázol edzett lábom izma,
vagy árkot ugrik folyton: itt is, ott is
zeng egy most-támadt kávészín patak.

Szemem behunyom s hallgatom a hólét:
szennyes, de bátor, szép kamasz-zene.
Fagy-perzselt föld, köd: hogy lesz ebből jólét?
És hogy lesz itt színes rét, búzatenger?
Csodát hogy csókol itt Isten szeme?

Sáros cigányok jönnek, míg felettük
a ködben szól a vándor vadliba,
vályogvetők, de most a nyűtt nyirettyűt
viszik kezükben, s kölcsönkért cipőben
mennek valami parasztlakziba.

Hogy csurran szépség e csúf szegénységből?
Úgy mennek, mint korcs Prométheuszok,
kik magyar tüzet loptak le az égből,
melytől parasztnép ugar-melle mozdul,
s jobb embersége mámorban buzog.

Költő-sors! Ó Petőfi, ily csatakban
vitted zenés szíved a vak, süket
ködben. De ma se látszik, hogy tavasz van:
magyar máglyád tüzén pohárköszöntős
senkik sütik ma pecsenyéjüket.

Szabadság? Egyenlőség? Pár botornak
ábrándja csak. Bunkós a sors-ököl.
A nép ma is jobbágya a Nyomornak
s madárijesztős öltözékű Gőgnek.
Minden szabadság szabadságot öl!

A ködben így szívem búját kisírta,
aztán fölszállt, s mint apró szélmalom,
Ködöt kavart szárnyéval, mint pacsirta
dalolt, míg csoda történt, s egy ablaknyi
kék ég kinyílt a magyar köd-falon.

1940