Alapy Gyula: Istenítélet
A seregdeák belépett a várkapitány szobájába, hol a falakat nehéz fegyverek és mellvértek, páncélingek borították, és a nehéz, esetlen tölgyfa bútorokra ráborult az ólomkarikás ablaküvegen át beszűrődő alkonyat. Prokop, Kassa várának kapitánya, az ablak előtt álldogált, és a távolba nézett, valakit keresett benne, valakit hívott, valakit látott? A becsukódó ajtó nehéz závára nagyot csikordult, és Prokop erre a durva neszre ébredt fel álmodozásából. A külseje nem vallott valami ábrándos lovagra. Túlságosan tagbaszakadt termete volt, széles mellén rőtszínű szakálla omlott végig, szögletes arcában mélyen bennülő, szúrós szemei erőszakos jellemre engedtek következtetni benne, amit igazolhattak a kiálló pofacsontok is, az ívelést nélkülöző, majdnem négyszögű homlokcsont pedig kegyetlen természetet jósolt. Prokop tényleg korának embere volt. Miksa császár és magyar király azért is bízta hűségére Kassa kulcsos városát annak idején, hogy azt megvédje, és megtartsa számára a szepesi grófból királyi sorba cseperedett Zápolyai János özvegyével, a nagyravágyó lengyelországi Izabellával szemben. Erdélyből, ahol a fia volt a fejedelem, erre vezetett az őt Lengyelországba, ahonnan segítséget várhatott. Ezt az utat őrizte Prokop zsoldosaival.
A deák levelet tartott a kezében, és várta, míg a kapitány megszólítja.
- Olvasd!
„Adassék ez levél a tekéntetes és nagyságos kapitányoknak, fővitézeknek és harmincados uraiméknak, kiket a könyörülő az igaz Istennek nevére kérek én, Zsegnyei János, török császárnak rabja, juttassák ezen rendjeimet az én szerelmes hitvesemnek, Pongrácz Anna kezeihez Lápispatakára.
„Szerelmetes hitvesem, az fogságból írok, és kérlek, küldenéd meg váltságdíjamat, háromezer aranyakat bizodalmas ember útján Khazniar basa uram számára. Mi, az hatalmas török császár rabjai, hittük és reméltük, hogy csak kiváltanak minket. Őfelsége hív szolgáit az török rabságból, de látjuk, nincsen, aki minket megszabadétana. Isten után tőled várom ezt szerelmes párom. Adjad el abosi, újfalusi és lemesi birtokaimat, avagy vessed zálogba Zsegnyét és Ábránt, hogy a sarc kiteljék. Isten legyen velünk. Hív urad
Zsegnyei János
török császár rabja.”
- Egy lovas vigye tüstént a levelet Zsegnyeiné asszonyomnak Lápispatakra! Te is vele mégysz, deák. A váltságdíjat elhozod tőle. Még ebben az órában induljatok!
Prokop ismerte a lápispataki várkastély úrnőjét, Zsegnyei Jánosné asszonyt, aki gyászruhát öltött azóta, hogy ura a török rabságba került.
Annak pedig már a negyedik hosszú esztendeje; piciny kis gyermeke azóta már régen a maga lábán jár. A szegényke nem is ismeri az apját.
Zsegnyeiné hiába koptatta el térdeit, hogy urát kiszabadítsa. Zsegnyei várkapitány létére a szultán rabja lett, azokat meg nem lehet kiváltani semmi pénzen. Próbálta Miksa bécsi királyúr útján alázatos instanciákkal, könyörgő levelekkel árasztotta el a nádorispánt, a prímást és a püspököket, a főkapitányt és a várkapitányokat, megkörnyékezte a főurakat, az ország zászlósait, segítenék visszahozni az urát messze Konstantinápolyból.
Hát bizony nem ment a dolog sehogy sem, mert mindenkinek meg volt a maga baja, az foglalta el, nem a másé. Ebből a bécsi királynak volt a legtöbb. A főnemesek, főpapok a maguk dolgát igazgatták, és aki bírta, marta.
Így fordult ő a kassai kapitányhoz, Prokophoz is, nem adna-e jó pénzen török főrabot cserébe Zsegnyei Jánosért? Mindhiába, Konstantinápoly nem eresztette el a magyar vitézeket. Talán, ha az érettük hullajtott könnyek mind gyémánttá váltak volna. Így múltak a hosszú hónapok, és azokból évek lettek, szomorú, meddő évek.
Öreg este volt már, mire Balázs deák Lápispatakra megérkezett Zsegnyeiné asszonyom várkastélya elé. Paripájáról szakadt a tajték, de hát sürgős a dolog, igen sietős, nem lehet séramórálni vele. Anna asszony még nem lépte túl a harmincat, és a bánattól halvány arca egész fehérre változott, mikor ura írását a kezébe vette. Hosszú négy év után ez a második levele szegénynek, mely hozzáért Konstantinápolyból.
Mikor elolvasta, kezei erőtlenül hullottak az ölébe a levéllel együtt. Most már itt van a kitűnő alkalom, de háromezer arany. Rettenetes összeg ez, talán nem is lehet előteremteni! Pedig annak meg kell lenni mégis, ha török-szakad. Az egész ország harmincezer aranyat fizet a török szultánnak évi adóban, szégyelli is ezt minden igaz magyar ember. De hát így járunk, ha két pártra szakad az ország, könnyen vesz rajta erőt a hatalmasabb harmadik.
Másnap elbocsátotta a seregdeákot Prokophoz azzal az izenettel, hogy a váltságdíjat, ha kell a föld alól is kiássa. Háromezer arany! Mikor a pénznek olyan nagy foga van, és a leggazdagabb főurak elzárják azt a ládafiába, mert nem tudni, mit hoz reánk a holnap. A főpapok régi gazdagsága is megszűnt, elnyelték a hosszú harcok, a szüntelen folyó háborúskodás, mikor mindegyik sereget volt kénytelen tartani.
Anna asszony eddig megadta magát a sorsnak, de most eltökélte, hogy azt a szörnyű váltságdíjat megszerzi, ha minden vagyona rámegy is. Nem riasztotta vissza, hogy mindenki begombolkozott és visszahúzódott, mikor pénzt kért tőle. Először is befutotta az atyafiságot: Zsegnyei Sebestyén most vett egy birtokrészt; Jónás, ez a makutyi, a Rosályi Kun Zsófia szoknyáján ül, az ugyan nem adott neki egy petákot se; levelet írt a Pongráczoknak Óvárra, Szentmiklósra, nem sok reménységgel küldte, mert birtokaik nagy részén már a török ül, ők meg mind hadban vannak. Megalázta magát a gőgös Berzeviczy György előtt, aki ország bárója lett, pénze is volt elég, végigszomszédolta a Semseyeket és osztályos atyafiait, a Szinyeieket. Bízezek összeadhatták volna az egészet, mégis alig tudott ötszáz aranynál többet kapni tőlük adóslevélre és jó interesre. Volna elég a vén Keczer András szepesi alispánnak, mert az élére rakja, de az öreg lutheránus nem segítene a rokonán se, még zálogról se akar hallani. A pénzt csak nem lehet előcsalogatni odúiból. Utolsó próbája és reménysége Csáky László uramban volt, nála próbálkozott odaát Szepesben, egy kis birtokuk révén mezsgyés szomszédok voltak. Csáky Lászlóra rápenészedtek a tallérok. A szépasszony könnyes szemei mindennél ékesen szólóbban beszéltek helyette. Csáky László megvette a kis birtokot, mely az övébe ékelődött, és bizony szüksége volt rá. Ötszáz aranyat adott a lemsi zálogért is.
Már csak ezer aranya hiányzott.
Felpakolta az ezüstjeit, a tömör és nehéz tálcákat, a kupákat és korsókat, az ötvöshöz vitte Kassára. Molitorisz uram megvette illendő áron, de még ez is kevés volt, tehát az ékszereit szedte elő, és fájó szívvel búcsúzott a gyönyörű násfától, amit lelkeurától kapott az esküvőjére jegyajándékul. Az utolsó hiányzó száz arany is együtt volt. Mikor kilépett az ötvös boltjából, útja Szent Mihály egyháza előtt vezetett el, és betért oda egy kis könyörgésre.
Amint a templom ajtajából kilépett, Balázs deákba ütközött, aki lelkendezve szólította meg:
- Éppen nagyasszonyomat keresem, és hozzá vagyok indulóban Prokop uram parancsára. Bizodalmas embere megyen vasárnap Váradra, és azt kérdezteti, nem küldené-e el vele Zsegnyei uram váltságdíját? Váradról követség indul Isztambulba a szultán elébe.
Anna asszonynak kapóra jött a szívesség, és a seregdeákkal Prokophoz sietett a várba. A kapitány szokatlan nyájassággal fogadta, ami nem volt természete, és megígérte neki, hogy a váltságdíjat amit remegő kezekkel olvasott le előtte az asztalra, Váradra küldi, ahonnét a Konstantinápolyba induló követek viszik magukkal. A legjobb alkalom.
Prokop nem figyelt a csengő aranyakra, az asszony hangja sokkal csengőbben muzsikált a fülébe: kilencszáz, ezeregyszáz… Az aranyakkal lelke urához beszélt ez a halavány asszony, a szegény török rabhoz.
II.
A háromezer arany sohasem látta Váradot, sem Konstantinápolyt, azt Prokop elzárta a vasládájába, amely hét zárral záródott.
Ellenben Balázs deákot, aki a dolognak tudója és látója volt, eltolta az útból. Olyan megbízást adott neki, hogy Balázs deák nem tért vissza egyhamar Kassára, mert egyenesen besétált Báthory István erdélyi fejedelem hadainak emberei közé, aki lefogták, és Erdélybe vitték. Ott is szükség van törökül értő deákokra, akik a bötűkkel is tisztában vannak, mit jelentenek.
A lápispataki kastélyban nehezen telt az idő. Anna asszony számítgatta a napokat és a heteket. Egy hét Várad, két hónap Konstantinápoly, szeptember, október, karácsonyra még itt lehet. De bizony elmúlt karácsony is, a húsvét is nyomon követte, és szegény asszony hiába várakozott. Sem az ura nem jött, sem híradás nem érkezett.
Húsvét után megjelent nála Prokop kapitány. Azért jött, hogy mentse magát Zsegnyeiné előtt, mert a követséget Drinápoly tájékán rablóbanda támadta meg, a kísérő bezliákat leölték, és a követeket kirabolták. Éppen most veszi a szomorú hírt…
Anna asszony nem sírt, mert könnyei nem jöttek, de azt érezte, hogy süllyedni kezd vele az egész világ. Süllyed vele együtt fiatalsága, reménysége és az egész jövendője. Ha a háromezer arany odaveszett, Zsegnyei János meg nem szabadul többé a rabságból, mert azt a pénzt előteremteni többet nem lehet. Kezeivel elfödve arcát, esett a karosszékbe. Nem is hallotta Prokop vigasztaló szavait, aki bíztatta, hogy majdcsak jóra fordul minden. Hisz a követség életéért és épségéért a szultán a felelős. Ezt ugyan Prokop maga sem hitte el, mert tudta, hogy a bécsi király csak árnyékkirály a török szultánhoz képest, aki a békét készpénzen vásárolgatja meg tőle.
Mire magához tért kábulatából, a bajba jutott emberek mohóságával szívta fel lelkébe a lovag szavait, a hazudozó ígéreteket, megragadta Prokop kezét, és úgy köszönte meg neki jó szívét.
Ha tudta volna, hogy ebben a szívben más tervek lakoznak, sötét tervek.
Prokop a szerencsétlenség után sűrűbben rándult át Lápispatakra, és ajánlotta Anna asszonynak szolgálatát. Vagy vadászatról nézett be hozzá, vagy Eperjesre menet és jövet tett egy vargabetűt a lápispataki kastély felé. Mindenkor úgy viselkedett, mint igazi lovag, és gyanúra nem adott alkalmat. De Zsgnyeiné nem szűnő lelki bánata és szenvedése kizárt minden más közeledést.
Megint lepergett egy esztendő, és egy tavaszi napon Prokop sebes vágtában érkezett Lápispatakra. Mikor tajtékos lováról leugrott, és a kantárszárat odadobta a nyomában száguldó csatlósnak, komor volt a tekintete, lelógó bajusza szinte összecsapzott a hosszú szakállal, és zord külsőt adott neki. A kastély kertjében a tavasz virágai bontogatták bimbóikat, és úrnőjük, hervadó társuk, fekete ruhában járt köztük. A sápadt asszony lelke messze kalandozott, és nem vette észre a vendégét, csak annak döngő lépéseire és sarkantyúpengésére tekintett vissza.
- Nagyasszonyom, szomorú hírrel jöttem.
- Az uram? – és megragadta Prokop kezét, melyben levelet látott.
- Igen, szegény uráról jön hír. Egy rabtársa, Maksay Péter, küldi ezt a levelet. Ímhol olvasom kegyelmednek:
„Kérem kegyelmedet, Főkapitány uram, ne hagyjon elveszni mostani nyomorúságomban, és lenne segítséggel, hogy szabadíthatnám árva fejemet a pogány kézből. Szolgálok Kegyelmednek érte, ha Isten életet, életemmel és hírségemmel. A szegény Zsegnyei János is elmúlt már közülünk. Az Úristen tartsa meg kegyelmedet minden javaival.”
Keserves könnyeket hullatott Pongrácz Anna asszony, nem is vette észre Prokop távozását. Valami rettenetes ürességbe zuhant bele, és úgy érezte, hogy mindennek vége, nincsen már semmije és senkije, hogy elszakadt minden szál, mely eddig imádságába foglalta a reménységet, és béketűrásre edzette megpróbált lelkét. Megfeledkezett még kifiacskájáról is, aki ott csöntörgött a nyomában, a kertben. Arra ocsúdott fel, hogy a kisfiúcska a szoknyájába kapaszkodva, hangos sírásra fakadt, látva anyjának zokogását.
Megtörölgette kisfiának szemeit, és vigasztalni kezdte a kis pulyát:
- Ne sírj, fiacskám, ne sírj! Neked maradt még anyád. – És forrón, hosszasan szorította magához a gyermeket.
Látta élete célját.
III.
A gyászév alatt sok baj érte. A rokonok megtámadták, és a birtokot kezdték tőle perelni, a szomszédok foglalni kezdtek a földjeiből. Özvegyasszonyt éreztek benne, akinek már nem jön többé haza az ura. A sok keserűség és bánat megviselte. Alig volt, aki pártjára kelt volna, csak az egy Prokop mutatott hozzá jóindulatot, aki többször megvédte az éhes szomszédok hatalmaskodásaival szemben.
Nem hiányoztak a kérők sem a lápispataki kastélyból, de a bánatos özvegy mind kosárral bocsátotta el a násznagyokat jegykendő helyett. Ezek közt volt Prokop is. Ámde azért nem maradt el a háztól, később is segítet rajta, ha valamiben megszorult. A kapitány nem csüggedt, és nem adta fel a szándékát. Tudta, hogy az ostromlott vár sem tartja magát örökké: eltökélte, hogy Pongrácz Anna kezét bírnia kell. A gyászév letelte után már az özvegy se húzódott olyan nagyon, mint eddig. Érezte, hogy két erős karra van szüksége azok helyett, amelyek örökre eltávoztak mellőle. A rokonság erősen kezdte kifüröszteni vagyonából, márpedig ezt meg akarta tartani a gyermeke számára. Megint Prokophoz fordult segítségért, és az erőszakos embernek mindig kardja markolatán lévén a keze, vele nemigen mertek összerúgni, mert tudták, hogy a kard hozzájuk is elér, a kéz pedig Bécsig nyúlik.
Prokop tehát ismét gyűrűvel forgolódott a kastély körül. Senki se vethetett rájuk semmit. A cselédek, a várnagy sóhajtottak egyet-egyet János úr után – Isten nyugosztalja szegény fejét, és áldja meg haló poraiban is –, aki mégiscsak derekabb úr volt, mint a lelendő gazda. Ennek a szeme állásával nem tudtak megbékülni, a szúrós szemekkel, melyek megverték azt, akire merően ránézett velük.
A rab pedig, akiről nem jött hír, odalent, messze Konstantinápolyban minderről nem tudott semmit, várta a jó szerencsét és a napot, mely meghozza számára a szabadulást. Végre ez is felvirradt Konstantinápoly felett.
Erdélyi követség jött Sztambulba, és ennek híre szaladt a rabok közt is. Mindenki várt valamit, ki újságot, ki üzenetet, ki váltságdíjat. Volt köztük elég, akinek atyjukfiai levelet küldtek, és abban reménységet, hogy még egyszer meglátják a magyar földet. Ha török parancsolt is rajta, de magyar föld maradt az mégis. Zsegnyeit is felkereste az erdélyi követség egynéhány tagja, ezekkel tartott Balázs deák is, aki melegen érdeklődött utána. Tolmács gyanánt hozták magukkal ezt az ügyes embert az erdélyi magyar urak. Báthory István fejedelem követei. Szívesen látott vendégei voltak a basáknak, mert nem jöttek üres kézzel, és ezek szerették, ha ajándékkal forgolódnak körülöttük.
Hat év után az első ember Balázs deák, aki beszélni tud a feleségéről, aki látta a kisfiát is két esztendővel ezelőtt. Balázs deák elbeszélte a váltságdíj kalandos történetét, feleségének sok-sok szenvedését és viszontagságát annak előteremtése körül. Bizonyos, hogy a háromezer arany Prokop kezén ragadt meg. Ez az ügyes deák megszöktette Zsegnyeit. Csatlósnak öltözve lopta ki a rabok házából, és lovat szerzett alája, azután a követséggel együtt, mint sereghajtó lovászlegény kocogott ki Konstantinápoly kapuján a szabad Zsegnyei János.
Siess haza, jó vitéz, boldogságodat viszed haza, ha sietsz, kárhozatot, ha késel.
IV.
A lápispataki várkastélyban lakodalmat laknak. Sürög-forog a násznép, délceg lovasok érkeznek a környékből, selyembe, tafotába öltözött asszonynépek. A kassai őrség tisztjei is elkísérték kapitányukat. Prokop kicsinosította magát a nagy és nevezetes napra, hosszú szakállát megkurtította Miklós mester, a kassai borbély. A citerások és kobzosok szép dalokat pöngettek szerszámaikon, és megható énekeket mondottak az úri népnek. A máglyán ökröket sütöttek a jobbágyoknak és a szolganépnek. A hordó csapon állt.
Ezalatt egy poros utas érkezett meg Rozgonyba; Kassát szándékosan elkerülve, hogy hamarabb jusson céljához. A térfás rozgonyi bíró szóba is ereszkedik vele, holott messziről gyütt embernek nem jó hinni, de már nem állhatja meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
- Hová igyekszik, kend?
- Lápispatakra igyekezném. Él-e még ott Zsegnyei János felesége?
- Hogy él-e? Jókor érkezik éppen oda kigyelmed. Ma lakja lakodalmát Zsegnyei János hátramaradott özvegye Prokop kassai kapitány urammal. Tán biz oda hivatalos kend? – így évődött a vándorral a bíró, de az hátra se nézett többé, úgy sietett tova.
- Mégis úgy van, siet a lagziba ez a szegény legény…
Zsegnyei János nem ért rá válaszolni a tréfára, mert a vér valahogy a fejébe tódult, a szíve meg úgy vert, hogy azt hitte, a nyakán ugrik ki. Jó pár órajárás még Rozgonytól Lápispatakig, de az út nagy részét futton-futvást tette meg, és nem szállott le az este, mikor a várkastély alá érkezett, ahol még nem gyújtották meg a gyertyákat. A dobogó hídon nem akarták az őrök beereszteni az ágrólszakadt külsejű embert, de mikor a porkolábnak levelet mutatott, hogy az úrnőjének hozta, mégis bebocsátották.
A levélvívő embert a várnagy vette pártfogásába, és bevezette a lakodalmas házba, ahol a gyertyagyújtással vesződtek a csatlósok. Szemei gyorsan jártak körül a teremben, és észrevette feleségét, aki ott ült az asztalfőn, Prokop jobbján. Zsegnyei süvegét kezében tartva, lehajtott fővel követte a várnagyot, és megállt a menyasszony karosszéke mögött. Hét évnek minden szenvedését érezte ebben a pillanatban összesűrűsödni a szívében a felesége láttára. Mikor a várnagy figyelmeztetésére a menyasszony hátrafordult a jövevény felé, és a tekintetük találkozott, nem tudott szólni egy hangot sem.
Könnyezni kezdett, és könnyei peregtek le végig poros köntösén.
Az asszonyon rémület futott végig egy pillanatra, de a másikban már magához tért, és elöntötte egy forró érzés hulláma, az örömé, a szerelemé. Felugrott a székéből, és annak a toprongyos, ágrólszakadt jövevénynek a nyakába borult. Csókok zápora hullott a borostás ajkakra:
- Én jó uram, én szerelmes jó uram! Bocsáss meg nekem, nem vétettem soha ellened.
Prokop halotthalaványan kelt fel a székéből, és Zsegnyei felé közelített, akit akkor már a rokonság is felismert a kopott köntösben.
- Csodát tett az Isten! – hajtogatták a férfiak, a nők sikoltoztak, és óriási kavarodás kavargott-zúgott a teremben.
Prokop a zavarban távozni akart. De Zsegnyei eléje állt, és így szólt hozzá:
A magyar urak szörnyülködtek, és a hangulat a jövevény pártjára fordult. Prokop megsemmisülten hallgatta tisztjei közt. A várkaput lezárták, innen megszökni nem lehet. Lápispatakon holnap reggel ítélni fog az Isten.
Másnap reggel a lápispataki templom előtt a bajlátók kimérték a viadal helyét. A párbaj megkezdődött életre-halálra.
Ítéljen az Isten.
A szakállas óriással szemben egy fáradt, a viszontagságtól megviselt lovag áll szemben ősi szablyájával, melynek vércsatornájába ez a szó van edzve: Fringia. Ezzel verekedtek az ősei is magyar hazájukért a pogány ellen, most ezzel védi meg az utód háza becsületét. A várkastély egyik csendes szobájában egy asszony és egy gyermek térdel a feszület előtt, és imádkozik. Egy összetört szívből száll az imádság, és alázattal kéri azt, aki reánk küld szenvedéseket, bánatot, hogy ítéljen, védje meg a gyengébbet az erős ellen, az igazságot a hamissággal szemben.
A templom előtt, a bajviadalt körülállókban az elszörnyedés moraja fut végig: Prokop egy irtózatos vágást mér Zsegnyei fejére. A két kard összecsap, de már csak egy van, mert a Prokopé kettétört, és a hatalmas test előrelendülve teljes súlyával rohan Zsegnyei kardjába, mely a hátán fut ki a hatalmas termetű lovagból, aki végigzuhant a zöld mezőn.
Az Isten ítélt.
Írva maradt ránk ez a történet, és a fakult írások őrzik a hírét a vitéz Zsegnyei Jánosnak, a megszabadult török rabnak, kinek vitézi nevéről valamikor hegedűsök daloltak éneket, és elmondták a lápispataki csodát, a magyar vitéz megvédett becsületéről.
