Benedek Elek: Kicsi varjú

Nézem, nézem, nézegetem a nyolc éves fiúcskákat s el-elmosolyodom: micsoda apró emberke lehettem én, amikor engem édesapám az udvarhelyi vén kollégiumba vitt! Akkoriban négy elemi osztály is volt a kollégium fedele alatt, s mert olvastam, mint a víz, a rektor, a professzor úr nem a második, hanem a harmadik osztályba írt be.

Egy beteges nagydiák gondjaira bízott az édesapám, ő volt gyámja, védelmezője a félénk, bátortalan falusi gyermekeknek. Gyenge mellű, köhögős volt az én gyámom, s mert rekedtes, károgós volt a hangja, varjúnak csúfolták szegényt, amerre járt, utána károgtak a diákok. Folyton a sarkában jártam, s már az első héten rámragadt az ő csúfneve.

- Kár, kár, kicsi varjú, kár! – károgták utánam a kisdiákok.

Nem győzök majd annyit mosolyogni ezen, mint amennyit sírtam akkor. Talán egy gyermek sem sírt annyit, mint én. Egynek a szíve sem sírt úgy vissza tán a falujába, mint az én kicsi szívem.

Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy károgó diákot el is püfölnek, de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni édesanyámat.

Egyszer meg is kíséreltem a szökést: míg a kisbaconi diákok kiütőst játszanak a réten, észrevétlenül félresompolygok, megyek, mendegélek az öreg fűzfák közt. Nem messze fehérlik az ország útja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek, amíg szépen hazaérek. Kikerülök az országútra, felém mosolyog egy falu. Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltűnésemet, hallom a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantanak, rosszat sejtenek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utol. Keservesen sírok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!

- Haza? – nevetnek a diákok –, hiszen ez az út Csíkországba vezet!

Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögű tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.

Szép gyöngéden kézen fognak, úgy vezetnek vissza a rétre, onnan be a városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek, szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindenkinek jut egy szelet. Vesz szőlőt is, s bíztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem, s szép lassan megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny, s vidám kedvű diákok közt felvidult szívvel megyek vissza a vén kollégiumba.

Amikor először lépek be a harmadik elemi osztály rozoga, összevissza faragott pados termébe, csudálatos kép tárul elém. Többnyire 10–12 éves kamaszodó falusi fiúk a társaim, s a városi fiúk is mind nagyobbak, mint én. A tanító hosszú, nyurga, teológiát végzett diák – a második osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: legelöl a kitűnők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk. Alig van köztünk néhány úri gyermek, a nagy többség, az egész osztálynak nagy többsége gazda- meg napszámosgyermek. A háromszéki meg erdővidéki fiúk fekete meg szürke harisnyások (harisnya a házi posztóból szőtt nadrág neve), egyik-másik vitézkötéses brassói posztónadrágban feszít, az udvarhelyszéki fiúk fehér harisnyások. A fehér harisnya, durva patkós csizma, magastetejű, széles karimájú kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a fiúkon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy diákok.

No, türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült arcú fickólegénykék és sokan előre kerülnek majd a második, de még az első padba is.

Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, míg szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt húzódunk meg Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:

Én is árva, te is árva,

Bújjunk egymás árnyékába!

Kettőnk közt ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly igen gyámoltalan, félénk, gyenge szívű vagyok.

A tanító szomorúan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első pad előtt, meg-megáll, hosszan eltűnődik, mint hosszúlábú gólyamadár: mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal? Végre felszólítja az egyik fiút: olvass! Egész héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek el-elakadnak, silabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábú tanító az utolsó pad szélén,fejét szüntelenül hajtogatja, közbe közbe mondogatja: jól van, jól van, én meg olvasás közben is észreveszem, hgoy az első padbeliek meg a többek is hátranézenk, s hallom, amint suttogják: a kicsi varjú, a kicsi varjú.

Hiszen a kicsi varjú csúffá tette a város gyerekeket, de az olvasás mégiscsak sírással végződik.

- Miért sírsz? – kérdi megütődve a tanító.

Nem felelek.

- Miért sírsz? – kérdi újra.

Nem felelek.

Akkor feláll Leopold, s mondja.

- Azért sír, instálom, mert kicsi varjúnak csúfolják.

Nádpálca volt a tanító kezében, mérgesen lecsapott az asztalra:

- Csend!

Elnémult az osztály. Aztán egyszerre húszan is felálltak, csupa falusi gyerekek, úgy mutogattak a városiakra:

- Ez is mondta: kicsi varjú! Az is mondta: kicsi varjú!

Erre meg felálltak a városiak, s kórusban kiabálták:

- Nem igaz! Nem igaz! (…)

- Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi gyerekek hátán egyenesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…

El, az osztályban, de kitör újra, amint az udvarra kikerekedünk.

- Kicsi varjú! Kicsi varjú! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán szaladnak is, bizony nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. Akit megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban meghengergetik: nesze, nesze, porcelánfenekű! Kell-e még? A következő napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varjú! Kicsi varjú! – s egyszerre csak végeszakad falu és város harcának az én kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve néztem a bársonybugyogós fiú, Sebesi Jób, szíve forr össze a szívemmel!… Hogy kart karba öltve, összefonódva sétálunk a Küküllő parján? Ábrándozunk, fellegvárakat építünk, jósolgatva egymásnak nagy, szép jövendőt, babérkoszorút. Együtt keresi, szedegeti a székely népköltészet vadvirágait a bársonyruhás s a posztózekés fiú – ugyan, sejthettem-e?

A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő, hogy a hat heti „diligenciából” eltelt négy hét, két hét múlva jön a Pista meg a Fecske, hazaröpítenek édesanyám kebelére. Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt,mintha köd gomolyogna a borzas meg a simára fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép volna a gólyalábú tanító. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor úgy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve húzódom Leopold mellé, bár szóról szóra, betűről betűre bevágtam a leckét – igen, így kívánja ez a szomorú ember, így kívánják a többiek mind: tanítók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek „kihívják” az előttük ülőt, s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tíz-húsz grádussal is alább kerül, aki a leckét szóról szóra, betűről betűre be nem magolta. Hiába tanítja a Szentírás, hogy „a betű öl, a lélek az, mely megelevenít” – lelketlenül ölnek a betűvel.

A gólyalábú, szomorú tanító soha semmit meg nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét, s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról szóra betűről betűre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zümmög a méhkas türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat.

Engem nagyritkán szólít fel, mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihívásokkal telik el az óra. Gyámoltalanul húzódom meg Leopold árnyékában, nem hívom ki az előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki szegény nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyengefejű, vagy azért, mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja sírja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a kihívásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a kisbaconi iskolában, s benne volt egyikben ez a sor: „A csúfolódóknak nem ül ő székébe…”

Egy-egy bátrabb falusi fiú a kihívásokkal előrekerült az első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban tizenhatodiknak. „Színegyesem” volt mindenből, s mögöttem még négy–öt fiúnak. Vagyis: húsz gyermek szóról szóra, betűről betűre vágta be a leckét. A negyedik elemi végén, kihívás nélkül nyomulok előre hatodik kitűnőnek, s jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Újtestamentumot. Kapok könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a szobában, az udvaron bújhatunk egymás árnyékába, ő szegény ott rekedt az utolsó padban. Ki súg neki ezután?        

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf