Nagy Méda: Virágok

Mindig körülbástyázom magam sok-sok virággal,
mint aki titkos, ismeretlen érzések ellen védekezik
és csodálatos szépségük s bájuk lenne a pajzs,
mely megóv, ha rámtör alattomos daccal a baj.
Az ablak fehérét is átfesti a zöldárnyékú fény,
asztalon, állványon szétszórt szigetként tanyáz,
s mint gyógyszer a széles polcokon hasas üvegben ül,
úgy rejti apró cserépbe, öblös vázába vékony derekát.
Néha lehajlok, s emelem magamhoz vigyázva,
mint pohárba tiszta vizet a fáradtan remegő kéz, —
máskor ők jönnek hozzám, mozdulatuk simogató, anyás
és halk áradó illatuk rám borul, mint simogató palást.
Színük és vonalaik laza, könnyed báját néha összefogom
és jószáguk áradozó tüzével ájult szívemet földörzsölöm.
Gennyes emberi szavak, rút félelem a jöhető bajtól,
s fájdalom oldhatatlan csomója megenyhül
és betakarja sebét gyógyító irral áldott keze: a Szépség!

1939