Kosztolányi Dezső: Füst Milán

I

     Annyiban vagyok, amennyiben különbözöm: – ez minden költő jelszava, és Füst Miláné is ez lehetne. Mert a költő, akinek a Modern Könyvtár összegyűjtött verseit hozza, az igaziakból való, akik nagyon különböznek másoktól, és azt keresik, látják, markolják ki az életből, ami a világtól elválasztja őket. Ha egy jelzővel kellene jellemezni őt, ezt írnók róla: komor. Ez nemcsak a színeire vonatkozik, az életfelfogására, de a művészetszemléletére is, amely tiszta és puritán, szigorú. Egy bús és ideges lélek hangjai ezek. Csakhogy ez a lélek nem puha, szétfolyó és nőies: erős férfilélek, amely a pontos és gyors asszociáció szárnyán a dolgok fölé emelkedik, a tiszta szemléletig, és – schopenhaueri értelemben – objektív lírát ad. A lírikus, aki tisztán látja önmagát, a világot tükrözi, igazi valójában, általa a törvény és az igazság szólal meg.

     Füst Milán a latin klasszikusokhoz menekült, bennök ifjodik meg. Verseinek egyik része az ódák. Szikrázó pátosz világítja meg néha a bibliaian komor tájat. A pátosza azonban – ez a költőre különösen jellemző – nagyon emberi és nagyon intim. Olyan egyéni élményeket ékel bele a verssorai foglalatjába, hogy szinte-szinte esetleneknek tetszenek, az életéből, és ezek a klasszikus ódáit – hihetetlenül-váratlanul – közelivé, modernné teszik. Egyik ódájában ezt olvassuk: „Gondolok tétlen s búsongó életember is, melyben nincsen erő és izzás. Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! Sápadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal. Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, Volna csupán akkora, mint egy forint a zöld éjszakában, Halkan fénylene végtelen távolban…” Gyengéd színei különösen a második ciklusban nyilatkoznak meg: az eposzokban. A Nyilas hava című versében az ősz, minden ősz bánata és szépsége, sok régi ősz emléke és íze kísért. A költő sűrít, az egész életet egy versbe, a sok emléket egyetlen szóba tudja belebűvölni. A kardalokban az objektív líra szólal meg, az elégiák ciklusában intim verseket találunk, amelyeknek koloritja talán inkább belülről vett, nem a tárgyak színe, de a lélek színe, tompa, fekete vonások, fekete alapra.

     Ezekben a versekben szólal meg először a magyar vers libre. Füst Milán teljesen elveti a külső mértéket, a belső mérték javára. Sorai sötét biztonsággal – végtelenül – hömpölyögnek előre. A szavaknak nincs külső támasztékuk, metrum és rím, mégis határozottan és végzetesen törnek a cél felé, mintha acélsínen gördülnének, a lélek tartja őket vissza. A könyv címe jellemző a költőre, s mi szimbólumnak érezzük. Nem lehet változtatni a sorson, az életen, az egyéniségünkön, a földi húsruhánkon, még egy kis verssorunkon sem. Változtatnod nem lehet.

Füst Milán versei közül a Nyilas havát közöljük:

Ősz van, korán sötétül, és künn esik.
Vénül az idő, s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg.
S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószívű szellem,
Idegen szellem közeleg, s tengerzöld
Szőlőfürtöt tört bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz, s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek, s könnyei dideregve peregnek.
Ó, mily boldogság is esős időbe’ aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sírjai közt, és távoli erdők
Bővízű, hűs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor, s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,
S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemű vadmacska s néhány vörös ordas…
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény.
Karcsú, égi leány zöldfátylat vont szép, lángoló arca lé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora,
Mint szőlőfürt, oly áttetsző szép, édes mellegyümölcse!…

…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj, halványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból…
S mint gyenge költő, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik.

Világ, 1914. április 19.

II

     Sajnos, csak kevés írónak lehet megrajzolni fejlődési görbéjét. Tehetségek tünedeznek fel, kik elkápráztatnak, s idő előtt belefáradnak munkájukba, vagy folytatják, amit elkezdtek, gyakran gépszerűen, a lélek parancsa nélkül, s amint egykori, már szétfoszlott ihletük után futnak, szakembereivé válnak tulajdon művészetüknek. Egy-egy költőről jelszavak röpködnek a levegőben. Valaha, tíz-húsz évvel ezelőtt megállapítottak róluk valamit, hogy forradalmárok vagy polgáriak, vagy a forma robbantói, vagy a forma művészei, és ezek a jelszavak, akár idejüket múlták, akár nem, megmaradnak, a különböztetni nem tudók pedig kész címkéül ragasztják az írók homlokára. Aki szonettet írt, az szonettíró, aki regényével mutatkozott be, az holta napjáig regényíró. Szomorú azonban, hogy ez a lelkiismeretlen általánosítás nagyon sok esetben maradéktalanul kifejezi a valóságot, s jogosult is. Mert csak elvétve akadnak olyan művészek, kik megunva azt, amit tudnak, új tárgykört, új eszközöket keresnek, s mindig lelnek olyan módokat, melyek frissé teszik mondanivalójukat, kedvet gerjesztenek bennük, hogy kifejezzék tartalmukat, nemes és örök műkedvelői az írásnak, kik ezáltal a fejlődés végzetes ívét futják be. Nyilvánvaló, hogy az igazi író útja ez.

     Füst Milán az új magyar irodalom indulásakor mint lírikus jelentkezett sötét költeményeivel, s már akkor külön helyen állott. Nemcsak a formátlan formája különböztette meg társaitól, mely végtelenbe folyó soraival, puritán természetességével érzéseinek sorsszerűségét hangsúlyozta, hanem a vijjogó kétségbeesése, csikorgó erőfeszítése is, mely eleve kizárt minden könnyűt vagy esetlegest. Élet és halál közt tombolt, úgy, hogy az embernek, ki az elmúlással viaskodott, s a művésznek, ki a hiánytalan kifejezés vágyával kelt birtokra, egyszerre éreztük megható vergődését. Megvetette, ami tetszetős, a színes holmit. Nem szép akart lenni, hanem igaz önmagával szemben. Költészete kegyetlen igaztevés, a szemérmetlenségig őszinte, a furcsa gyermekességig egyéni, teljes levetkőzés, lelki megmeztelenítés. Engedett a belső sugallatnak, mely szólni ösztönözte, nem törődött azzal, hogy ezek az igék széttépték a ritmust, megölték az akkor divatos rímet, csak az igazságra ügyelt, s ennek tulajdonítom, hogy szabad verseit, melyek nyelvünkön az elsők voltak, azonnal elfogadtuk, s nem vágyakoztunk ütemre vagy egyéb díszre. Kielégített az érzésélmény, költeményeinek alkotója. Ma, hogy versei új kiadásban megjelentek Az elmúlás kórusa címen, tíz év múltán, a szabad versek idején, még mindig régi frissességükkel hatnak, s összemérve sok újonnan termett szabad verssel, mely most annyira népszerű, mint hajdan a rímcsilingelés, egyedülállóknak rémlenek a most termett hasonló formájú költemények társaságában is, akár akkor, az impresszionista-szimbolista versek között.

     Mi ennek a lírának a fő sajátossága? Az, hogy komor, a tárgyában, eszközében egyaránt. Az ifjúság mindig komor, s az ifjúság komorsága van benne. Aki jól megfigyelt egy húszéves arcot, közelről és mélyen, annak nem titkok, hogy a ránctalan homlok alatt, az életkedvtől világító szemben vigasztalanság lakozik, megsejtése annak, ami elkövetkezik, előlegezett bánata minden eljövendőnek, melyet a tapasztalat majd igazol. Még nem ismerik az embereket, kikben majd csalódni fognak, a hozzá való viszonyokat, helyüket közöttük, önmagukat is csak félig-meddig, inkább úgy, mint egy érdekes idegent, ki leköti minden érdeklődésüket, még nem tudják, hogy mi az élet, csak képzelődnek róla. De az elképzelt mindig rettenetesebb, mint az, ami már előttünk van, és ennek az árnyéka borul reájuk. Éppen ezért hinni tudok a fiatalabb kori pesszimizmusban, mely tapasztalatokkal alá nem támasztottan, kijelentésszerűen nyilatkozik meg belülről, mint papi szózat, melyet az öregek is bólintó helyesléssel olvashatnak, kik átestek azon, amit a fiatalok csak megéreztek az ösztön biztonságával, és több erejük volt kifejezni, mint az öregeknek, mert ők még nem fásultak el a csapásoktól, ellenállóbb volt szellemük, élesebb a szemük, több az életakaratuk. Mennyire hamis nyomon járnak, akik lemosolyogják a fiatalok sötétségét, negélyezettnek tartják az ifjú költők pesszimizmusát. Csak az övék az igaz, őszinte, az idősebbek pesszimizmusa már emlék, az egykori pesszimizmusnak mása, vagy röghöz kötött tapasztalat, melynek megvannak a maga tárgyi támasztékai. Ha tudjuk, hogy miért vagyunk szomorúak, nem vagyunk oly igazán szomorúak, mint mikor nem tudjuk, hogy miért vagyunk szomorúak. Az ember később egyensúlyt keres, hogy élni tudjon, s lassanként mélabússá vagy derűssé válik. Akkor azonban, a lélek kamaszkorában, egészen tudajkona lehet a gyász, az egészséges pesszimizmus. Csípős, fanyar tavaszi délelőtt, a gerjedő foganás ege, melyet elborítanak a fellegek.

     Ebből a termékeny borúból, ezekből a meghasadt egekből emelkedik ki költészete, a nagyvonalú felé törve. Semmi kis dal vagy kacérkodás a végtelennel, hanem egyetlen, széles, ünnepélyes, pompás hang, mely a maga idegességében, nyugtalanságában is az ókori latin költőkre emlékeztet. „Objektív lírá”-nak nevezi, dacosan, hogy elkülönítse magát a „szubjektív” lírikusok nagy csoportjától, akik szívesen teregetik ki a percek élményeit is, s nem zárkóznak el abba a tárgyilagosságba, mely talán inkább kegyetlenség, közöny érzéseinkkel szemben, melyeket meg kell figyelnünk hidegen, pontosan, hogy leírhassuk. Nyilvánvaló, hogy csak így ragadhatja meg őket, s annál egyénibb, minél keményebb a fojtás, minél nagyobb a tartózkodás. Ódáiba, elégiáiba azért belementi egy sajátos élet minden furcsa, sokszor modorosnak ható rezzenetét. Nem félt, hogy félreérik? A fiatalság bátor is. Írta azt, amit írnia kellett. Önkényes képek ütik meg a szemet, melyek távoli eszmetársítás eredményei, vagy összehoz olyan mozzanatokat, melyek térben és időben messze esnek, kizárják egymást. Az ősz „zöld hideg almákat hoz, s ő is eszik”, vagy a „köd felett lassan haladt egy szép szekér”, vagy „a halott az halkan sírt”. Micsoda régi látományok, elfelejtett és megébredt hallucinációk lehetnek ezek egy szőlőből, egy utcáról, egy képeskönyvből, egy lélek régi homályából, a gyermekkorból, mikor csalóka távlatban látjuk a dolgokat, összevétjük az okot az okozattal, aminek egy érzés hevületében gyors értelmezést adunk. Ha utánuk gondolunk, rájövünk, hogy lelki igazságuk ott benn megdönthetetlen. Füst Milán verseiről azt mondtam, hogy az ifjúkor súlyos fájdalmából születtek, jellegzetesen fiatalkoriak, de a képzelete még régibb, gyermekkori, nemegyszer csecsemőkori, infantilis. Ezt a képzelete aztán művészi eszközzé nemesíti.

     „Ma már nem tudok verset írni – szól újonnan kiadott kötete előtt –, s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképpen a régi mondanivalókat hígítanám – s ezt nem szabad tennem.” Megdöbbentő vallomás. „A líra megszűnt” – fűzi hozzá később, nyugodtan. Valóban ezeket az egyszer-volt, sohase-lesz érzéseket nemigen lehet tovább élni ilyen módon, azzal a felfűtöttséggel, mely önkívületté varázsol minden hétköznapi szót. Ének múltak, egyre gyérebben jelentek meg költeményei, aztán elhallgatott. Mint történt ez, arról maga számol be az előszóban, melyet „egy lélek történeté”-nek nevez. Én, aki itt egy író történetét próbálom vázolni, arról számok be, hogyan lelte meg a líra elapadása után a művészetet, szerencsés író, ki azóta sok maradandó prózai munkával lépett ki. Néhány verse közt elbeszéléseket is írt, elvetélt, lírai vallomásokat, melyekben még fölismertem költeményeinek hangját. 1915-ben azonban váratlanul, mindnyájunk meglepetésére megjelent a Nyugatban a Boldogtalanok, négyfelvonásos drámája, egy naturalista színmű, mely messzire kimagasodik sok körülrajongott drámai kísérlet közül. Ez a munka kész. Még csak nem is kísért a bizonytalanság, kapkodás, az olvadékony hangulatköltészet, egy emberalkotó műve ez, aki bizonyára gyötrő viaskodás után kifelé vetítette magából a benne lakozó értékeket, s figyelmét, gyengédségét sikerült a körötte élőkre szegezni, bennük tárgyiasítani. Nem irodalmi kirándulás tehát egyik területről a másikra. Érezzük, hogy megérkezett valahová szükségszerűen, és itt otthon van. A lírikus elhagyta múltját. Öntudatlan megnyilatkozásai öntudatosakká váltak. Az, aki hunyt szemmel nézett befelé, s az érzések meleg ködében járkált, kifelé tekint, észrevesz másokat is. A fiatal költő többnyire gyenge megfigyelője társainak, minél tartalmasabb, minél inkább foglalkozik önmagával, annál inkább az. De a férfikor jöttén van egy pillanat, hogy a külső világ is érdekli, s szeretetét, melyet eddig csak önmagára pazarolt, testvériesen sugározza az emberekre, megtöri őket tartalmával, átlelkesíti lírájával, s akkor lesz prózaíróvá is. Mert az idegen életek rajza is csak lírai munka: élni igazán egy más életét, s elképzelni, hogy aki nem én, az én vagyok.

     Metsző párbeszédek hallatszanak itten. Egy-egy megjegyzés úgy surran el fölöttünk, magasan és hidegen, mint a téli szél füttye. Pár egyszerű, bővítetlen mondat vagy csonka mondat, indulatszó, melyet a szereplők átvesznek, ismételnek, egymásnak dobnak, s amint kimondják, mindegyiket külön jellemzi, a helyzeti értékénél fogva. Ők alakítják a szavakat, s őket alakítják a szavak. Ez a kölcsönös hatás döbbenetes. A párbeszéd költő kezében van, aki jobbra-balra csapkod vele, formálja a megálmodott valóságot, igazságot hazudik, azt a csalódást kelti, hogy az alakok élnek, és valóban így beszélnek. Dehogy is „életből ellesett” igék ezek. A naturalizmus csak ügyesebb színlelés, önmagában zárt stíl, mely belterjesen érvényes, s ez áll minden irányra, az impresszionizmusra, szimbolizmusra is. A kezdő egyetlen hibájával sem találkozunk. Figurái nem közvetlen jellemzik magukat, arról szólnak, ami eszükbe ötlik, s finoman-ravaszul – ami az író műve – e semmis szavak mögötti gyanúra, gyűlöletre, szenvedésre terelik érdeklődésünket, közvetve visznek célhoz, amiből folyton növekvő drámai feszültség támad. Mindenesetre ez az érdekcsigázás legnemesebb módja, s Füst Milán kitűnően él vele. Észre sem vesszük, előttünk áll egy nyomorult, kültelki család kiordíthatatlan boldogtalansága. Züllött életimádók mind, szegények. A bohém nyomdász, aki felhoz lakásába régi, megint szeretője mellé egy fiatal lányt, húga, az utcai nő, és hatvanöt éves anyja, mindennek a magyarázata, nevettető torzképe a síró nyomorúságnak, egy maskara, aki süketséget tettet – s hogy ne kelljen dolgoznia, azt mondja, „nem hallja a csengetést”, de azért nem engedi megvizsgáltatni magát az orvossal –, érzékenykedő, színészkedő, szereti a mazsolaszőlőt, lopott konyakot ad el, melyben víz van, felöltözködik cifra, fiatalos ruhába, álanyai gyengédséggel nyeldesi könnyeit, és részvétet koldulva a színpadi szenvedélytől és önsajnálástól elferdült stílérzékkel „Isten káposztájá”-nak nevezi magát. Micsoda pokoli tánca a tragikumnak és komikumnak. Bámulatos írói ösztönnel egybefogott figura, mely kilép a dráma keretéből, s képzeletben tovább tudják folytatni, annyira eleven. Ezek az emberek megsemmisülnek a piszkos környezetben. De azért semmi javító szándék sem tetszik fel, még társadalmi vádat se hallani, csak az élet általános reménytelensége fog át bennünket. Ez a kis családi szurdék tömény világpesszimizmust lehel magából. Mi pedig nem Hauptmann Friedenfestjére gondolunk, mely hasonlóképpen túlozza a sötétséget, s halmozza a feketét, hanem Füst Milán ifjúkori verseire, melyekből drámája szervesen fejlődött. Ugyanaz az irgalmatlan kíméletlenség másokkal szemben, mint egykor, a vallomások idején, önmagával szemben, ugyanaz a cicomátlan szókimondás s képzelete, mely megformálta alakjait, minden különös rigolyáikkal együtt, szintén az a fantázia, melyre már céloztam. Egyes alakjai, főként az anya, az infantilis képzelet remekműve.

     Drámája után jelentkezett az elbeszélő, egy nem kevésbé újszerű munkájával, mely másik állomásáról tanúskodik: a Nevetőkkel. Ördöngös történetét, játék és valóság közt, az ellentétek bőséges kiaknázásával. Egy kedves, rejtélyes cimbora, a diákkori ugratások ezermestere – mindig az ifjúkor –, a bolond, oktalan csínyek bűvésze elmeséli barátjának, hogy ölte meg kedvesét. Az elbeszélés gerince a mese, melyet az író hitető valószínűséggel részletez, s a hallgató barát lelkében tükröz. Eleinte tréfának gondolja a barát is, mi is, a baljós képzelet sikerült alakosságának, de a gyilkosság lelki megokolása, körülményeinek hideg lajstromozása meggyőz bennünket, hogy az, aki mesél, nem bohóckodik, hanem maga a gyilkos, s most életének szörnyű eseményéről rántja le a leplet. A nevetés, mely az olvasó száján leskelődik, lassanként komoly figyelemmé fagy, rémület hidegíti el forró kedvét. Azután a valló fölkacag, hogy mégiscsak lelemény az egész. Ilyen hangulatban vagyunk mi is, kik olvasunk, és a különös fiatalember barátja, ki végighallgatta a históriát, mikor hazaballag, s diákröhej és viszolygó irtózat között gondol az egészre. Másnap pedig, hogy fölkeresi a mesélőt, holtan leli az ágyában, a kérdésére nem kap választ, akár mi, csak az író néhány sorát, mellyel művét zárja: „nem fogok senkit többé úgy szeretni, mint őt… ki a messzeségből némely nap úgy tűnik már nekem, mintha nem is élt volna, mintha rég elhamvadt fiatalságom, mintha én magam lettem volna ő”.

     Kívülről tekintve ez az elbeszélés kísérleti-lélektani munka, gondosan elemzett fordulatokkal, s érdekességét növeli az, hogy maga a történet, melyet tárgyal, szintén kísérlet, egyik ember kísérlete a másikkal. Ez a kettősség zavarba ejt. De ne higgyük egy pillanatig se, hogy a novella a divatos „titokzatosság2 igényével íródott, és a másodlagos irodalom ama osztályába tartozik, melynek fogása az, hogy izgatja olvasóit, talmi rejtélyeket mutogat nekik, libegteti idegen csillagok között, s aztán a kérdéseket nyitva hagyja, könnyedén búcsút vesz tőlük. Nem, a mi csillagunkon vagyunk, a földön, ködlények helyett emberekkel van dolgunk. Olcsó képzelet az, mely a túlvilágot titokzatosabbnak tartja ennél a világnál, a szellemeket érdekesebbeknek a mindennapi embereknél. Itt is csak róluk esik szó, egy példázatban, melynek megfejtése, végső értelmezése talán az lehetne, hogy kiismerhetetlenek vagyunk mindannyian. Az előadás rideg módja nem hagy afelől kétséget, elejétől végéig arra vall, hogy az író szemében a legnagyobb csoda az ember, legnagyobb becsvágya az, hogy lélegző valóságnak lássuk a képzelete e betűformálta szüleményeit, kik papiroson mozognak. Szigorúan szerkeszt-épít, vigyáz a részek arányosságára és hűségére, a tényekre, olyan aggodalmasan, mintha valami rendőri tudósítást írna. Ami babonás van történetében, az emberi, nagyon emberi. Egy csecsemőkori rémület – ismét az infantilis képzet –, mely valaha az ősi megismerés lázában idegennek és titoknak láttatott vele minden embert.

     Új regénye, Az aranytál, idill, formájára nézve régies, az a XVIII. századbeli énregény, melyet a realisták kiszorítottak. Lelki kísérlet ez is, de csak ennyiben démoni. Gazdag ifjú lord szeret egy szegény leányt, s olyan boldog vele, mint csak idillekben lehet. Kétségei ébrednek, és, hogy próbára tegye a kedvest, a leány régi, kopott házába kincseket lop. Látjuk a változást. A vagyon, a jelképes aranytál, egyszerre kísértetiesen mássá, közönségessé teszi a kedvesét, a környezetét, a szerelmét is, mert elvesztette szegénységét, a lélek nagyszerű várakozását, s a lord csalódottan eltűnik. Mindezt leheletfinom rajzzal érzékelteti meg az elbeszélő, gyengéden a jelképes felé billentve az egész történetet. Lemondva azokról a fogásokról is melyeket előbbi írásaiban itt-ott még használt, szinte eszközök nélkül hat. Az író-művész két irányban fejlődhetett: a stíl csillogó gazdagsága, a goncourt-izmus felé, mely mesteri futamokat hoz ki a nyelv billentyűzetén, jelzőkkel zsongítja képzeletünket, és az egyszerűség felé, mely majdnem semmivel teremt csodásan egész benyomást. Füst Milán az utóbbit, a nehezebbet választotta, elfinomult északi és német mesterei után az orosz módszert. Alig észrevehető ingerekkel bűvöli elő a képeket, mint például e pár sorban: „Az egyik falu közelében – még ma is tisztán áll előttem – a tiszteletes úr messze kinn járt az országúton – szemüvege csillogott –, s különös mozdulattal a hold felé fújta szivarja füstjét.” Nem lehet elemezni, csak az egyetemes hatást érezzük, egy holdas éj csöndjét. Keze biztos. Az egykori lírikus kerül minden alkalmat, mely színezésre csábíthatná, kiküzdötte magának az elbeszélés nyugalmát. Külön kell ezt hangsúlyoznom, mert az út, melyet végig megtett, nagy volt. Nem egyszerű a stílje, hanem egyszerűsített. Egy művész diadala.

     Hogy milyen harcok vannak e mögött, és a művészet mögött, mely könyveiben megnyilatkozik, arról dolgozószobája tudna beszélni, a műhely, melyben álladóan gőzöl a munka. Álmatlan búvár, kinek szenvedélye az írás, köteteket jegyez össze tanulmányul, mielőtt munkába fog, s egy megírt lapot gyakran sok összetépett füzet előz meg. Aranyfedezete van szavainak. Úgy él, ahogy művészhez illik, mindig elégedetlenül, s tökéletesség felé feszülve. Most, hogy befejezem vázlatos soraimat, fénykévét vetek erre a munkára is, ki komolyságával, hitéve, szorgalmával példája lehetne sok írónak a könnyű sikerek és a meddő, bohémromantika földjén: erkölcsi érték.

Nyugat, 1922. március 16.