Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni”

(Arany)

Vad iramban fut e vad fogat.
És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
Befut az aggság, kórság, a foghíjasság öveibe
S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
Nem baj, nem sirok. - Oh fussatok hát vad lovak
S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
Ki ölni megy el, nem fél, - nem tekinti fenn a Teremtőt,
Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?...
De így szól: ez a rend! - Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
Ki voltam éhes, mint a kigyók,
Lusta, mint a krokodílus
S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
Hát ennen balsorsodat siratod?
Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé...
S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat e világon s arról,
Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.